A 4. század közepe felé kezdődött meg egy nagyon nagy hatású folyamat, amit népvándorlásnak hívunk. A keleti sztyeppékről egy vad, fenyegető népség kezdett nyugatra vándorolni, ők voltak a hunok. Miután több a mai Oroszország területén elhelyezkedő államalakulatot is legyőztek, a hunok Európa felé vették az irányt. Először a Volga menti alánokat győzték le, majd 363-tól 373-ig fosztogató hadjáratokat indítottak a Kaukázus népei ellen. Betörtek Örményország területére, még Mezopotámiát is feldúlták. Európa keleti felében valóságos pánik uralkodott el a hunok érkezése okán. Több nép is menekülni kezdett előlük, ilyenek voltak az alánok, a gótok, és a vandálok is.

Róma hanyatlik

Jogosan tehetjük fel a kérdést mégis, hogyan hatott ez a Római Birodalom életére? A 4. században a Római Birodalom területe egyre jobban zsugorodni kezdett. Ehhez nem csak a hunok járultak hozzá. A birodalom már korántsem volt olyan stabil mint egykor, rendszeresek voltak a belháborúk, a hatalomért való harcokkal egyetemben. Ugyan I. (Nagy) Konstantin idejére már úgy ahogy rendeződött a belpolitikai helyzet, de a barbár betörések állandó veszélyt jelentettek a kiöregedett birodalom lakosságára. A hunok pusztítása elől menekülő népek sorra, akár erőszak által, akár békés úton de be-behatoltak a római provinciák területeire. Az ottani lakosság nem nézte jó szemmel, hogy egy csapat „barbár” idegen csak úgy bevonul a területükre és randalírozik ott. De sajnos a hadsereg már nem tudta országa polgárait oly hatékonyan védelmezi, mint Augustus vagy Tiberius császárok idején. Az akadozó rabszolgaszállítás okán egyre kevesebb ember dolgozott a nagybirtokosok földjén így azért, hogy a termelési színvonal ne essen lejjebb, szegényebb parasztokat is felfogadtak napszámosnak. Köztudott, hogy a római légiók katonáinak nagy része éppen a középosztályból származott. Így a sereg létszáma folyamatosan csökkent és már kevésbé tudta felvenni a harcot a betörő hunokkal és germánokkal.

A Római Birodalom a népvándorlás korában

Konstantin és Theodosius

330-ban I. Konstantin vagy másnéven Nagy Konstantin megalapította a várost amit saját magáról nevezett el. Ez volt Konstantinápoly. Az ő idejében még Nova Romaként vagyis Új Rómaként emlegették. A város az egykori Bizáncnak (Byzantion) nevezett görög gyarmatvárosból emelkedett fel a későbbi Bizánci Birodalom fényes fővárosává. Konstantin valószínűleg a kiváló fekvése miatt választotta ezt a várost birodalma központjául. Bizánc a Boszporusz belsejében, a Márvány- tenger partján feküdt. Körbe ölelte a tenger és szárazföldön keresztül is nehéz volt megközelíteni. Ezzel szemben a hét domb városa (azaz Róma) könnyen sebezhető volt ami a későbbiekben meg is mutatkozott.

378-ban Handrianopolisnál a római hadsereg döntő vereséget szenvedett az osztrogótok seregeitől. A gótok ugyanis fellázadtak Valerius császár rájuk vonatkozó adótörvényei ellen. A csata során a római sereg nagy része megsemmisült és a császár is meghalt. Ez volt a kegyelemdöfés a balkáni római uralomnak. A császárok felismerték, hogy ekkora birodalmat nem lehet egyben tartani. Az akadozó élelmiszerellátás és az emberi erő hiánya a katonaságban véget vetett a római hadi gépezet uralmának. I. (Nagy) Theodosius császár 395-ben létrehozta a Keletrómai Birodalmat, amikor halála előtt felosztotta a birodalom területét két fia, Honorius és Arcadius között (előbbi a nyugati, utóbbi a keleti területeket kapta). Ennek a döntésének több oka is volt. Ahogy már fentebb említettem, a hadsereg folyamatos gyengülése okán a hatalmas birodalmat már nem lehet egységesen megvédelmezni. Ennek eredményeképpen Britannia, Pannónia és sok más tartomány barbár fennhatóság alá került. Theodosius úgy gondolta, hogy két külön birodalmat könnyebb védelmezi, mint egy nagyot. Az elgondolás nem volt rossz de a két birodalomrész caesarjai (uralkodói) hamarosan véget vetettek a két birodalomrész közötti barátságos kapcsolatnak. Ennek eredményeképpen az immáron Nyugatrómai Birodalom megkapta végső kegyelemdöfését, ugyanis 410-ben Alarik osztrogót király hadsereggel bevette majd kifosztotta Róma városát. A Nyugatrómai Birodalom 476-os bukásáig védekező harcokra kényszerült, amelyekből az idők múlásával egyre kevesebbszer került ki győztesen.

Nagy Konstantin mellszobra

Nagy Theodosius császár

Források:

• Vécsei Aurél: Hunok-magyarok csatái és kalandozásai, Vagabund, Kecskemét, 2007.
• Jonathan Shephard - Simon Franklin: A bizánci diplomácia (ford. Bódogh-Szabó Pál), Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2006. 

Szerző: galambákos