1456 augusztusa után az Oszmán Birodalom sok ideig nem indított a szultáni fősereggel támadást Magyarország ellen. Ettől függetlenül a különböző szandzsákbégek előszeretettel portyáztak a Magyar Királyság területén, legtöbbször élelem és zsákmányszerzés céljából. Ezen portyáktól Magyarországot nem tudta megvédeni semmi, még a Zsigmond (ur.:1384-1437) által kiépített, majd a Mátyás (ur.:1458-1490) által megkettőzött végvári vonal sem, így Magyarország folyamatosan ki volt téve a török portyázóknak. Ez és a végvári rendszer költségei miatt a Magyar Királyság szépen lassan elgyengült, többek között emiatt is szenvedett vereséget 1526-ban Mohács mezején a magyar uralkodó serege Szulejmán szultán csapataitól
A Mátyás király szoboregyüttes Kolozsváron
Az 1470-es években a magyarországi betöréseket zömében Mikháil- és Malkocs-fiak vezették. A határvidéken nevelkedett és ott nagyon hosszú ideig szolgálatot teljesítő Maklics- és Mikháil ogur véleményét akkor is kikérték, ha éppen nem ők voltak szendrői vagy bosznaszeráji bégek.
A határt őrző bánok és ispánok igen nagy hatalommal rendelkeztek. Általában egy kézben összpontosult a Macsói Bánság valamint Szerém, Valkó, Bács, Bodrog, Baranya, Tolna és Somogy ispánsága. A temesi ispán pedig birtokolta a dél-tiszántúli, a Dél-Duna–Tisza közi területeket.
A törökök és magyarok közti összecsapások általában úgy folytak le, hogy ammenyiben az egyik fél támadott a másik pedig viszonozta, tehát a végváriak feladata nem főképpen az volt, hogy minden egyes török portyázó csapatot megállítsanak a határon (ez nem is volt lehetséges), hanem hogy ők is behatoljanak török területre.
A csata előzményei
1479. január 25-én Konstantinápolyban aláírták a török-velencei békeszerződést, így az Oszmán Birodalom 16 évnyi Velencével folyó háborúskodás után a Magyar Királyság ellen fordulhatott, bár a háború közben sem szüneteltek a török betörések, például 1474 nyarán Ali bég még Nagyváradig is eljutott.
1479 kora tavaszán már jelentős mozgolódások zajlottak Erdélytől keletre Havasalföldön. Ez a veszély áprilisban még időlegesen elmúlt, de júniusban újabb nagy sereg készülődött a román fejedelemség területén. Ennek ellenére maga a támadás csak októberben indult meg Isza bég vezetésével, ő volt az, aki a szultán bizalmasaként őrködött a ruméliai akindzsik hűsége felett. Ez is jelzi (ti. az, hogy egy ilyen fontos ember vezette a hadjáratot), hogy a szultán komolyan vette ezt a hadi vállalkozást. Az előrenyomuló török hadsereg csatlakozásra kényszerítette Basarab havasalföldi vajdát, ezáltal a török hadsereg létszáma (a korabeli források által közölt 45000-el ellentétben) kb. 15000 fő volt. A török had október 9-e után, nem kevés foglyot, kincset és élelmiszert rabolt össze, mindezt tették abban a tartományban, melynek esetében ezüst-, arany- és sóbányáiból volt a legtöbb jövedelme a királynak. Báthori István erdélyi vajda a korábbi hadjáratok tapasztalatai alapján nem állta egyből útját a török seregnek, ugyanis általában a török sereg már sebezhetőbb volt akkor, amikor a portyázás kifárasztotta, a zsákmányolás pedig demoralizáta a sereget, ha még ez nem lenne elegendő indok, a török hadsereg ekkor már nehezebben is mozgott a sok zsákmány miatt. Báthori ezért a környékbeli parasztoknak azt parancsolta, hogy húzódjanak az erdőkbe vagy hegyekbe és vágják be maguk mögött az átjárókat, utakat.
Eközben Báthori, mint ahogy Bonfini is írja:
"sűrűn küldözte futárait társához, Kinizsihez, jelentette, hogy a török Erdélynek fordult s ő máris elindította táborát, hogy útját bevágja, jó lenne, ha Kinizsi hátulról követné az ellenséget..."
Az erdélyi vajda Kinizsivel együtt segítségül hívta még Vuk Brankovics szerb despotát és a Jakics testvéreket is.
Kinizsi Pál egy 18.századi festményen
A csata
Több krónikás egyetért abban, hogy október 13-án mikor Báthori rajtaütött a törökön, akkor az oszmán had már visszavonuló félben volt, még az is meglehet, hogy az erdélyi vajda és vezértársai éppen a táborbontás hírére támadták meg az oszmánokat. Isza bég,az oszmán had parancsnoka erre vállalta az összecsapást.
A magyar sereg centrumában harcolt Báthori, míg a jobbolalán Kinizsi,a baloldalon pedig valószínűleg a csata előtt szintén segítségül hívott szerb despota állt. Velük szemben a török balszárnyat Ali, a centrumot Isza, a jobbszárnyat pedig Báli bég vezette. A fentebb említett két magyar oldalon harcoló hadvezér (ellentétben Bonfini állításával) már a csata kezdetén ott volt.
A küzdelem állítólag egy nagyon érdekes jelenettel kezdődött. Egy török lovas odavágtatott Kinizsi elé, majd felé köpött, aztán ugyanezt megtette Báthori és Brankovics előtt is. A szászok előtt is hasonlóképpen akart tenni, azonban egy szász vitéz már nem tudván tűrni ezt a tiszteletlenséget, üldözőbe vette majd megölte ezt az egyébként valószínűleg nagyon gazdag törököt. Az oszmán harcos levágott fejét a már említett szász harcos a magasba emelte, majd mindkét oldal támadásba lendült.
A centrumban Báthori István és Isza bég csapatai között nagyon heves harc bontakozott ki. Ezalatt Báthori lesett (vagy lelökték) a lováról. Ezután még nagyobb zavar támadt, az erdélyi hadak futásnak eredtek. Ekkor a törökök által „Nodzs” Antalnak nevezett harcos (a vitéz neve valószínűleg Nagy Antal volt) kimenekítette Báthorit a törökök gyűrűjéből. Eközben Malkocs-oglu Báli bég (a török jobbszárny vezetője) és a magyar balszárnyon álló csapatok rendkívül aprították egymást. A magyar jobbszárnyon a török hadak ottani hadvezére eléggé gyáván viselkedett, az egyébként nem gyáva török alakulatokat magára hagyva, Báli bég elmenekült a csatatérről. Ezzel a csata el is dőlt, hiszen Kinizsiék így hátba vagy oldalba kapták a centrumban harcoló (már-már győzelemre álló) oszmán csapatokat. A török ellenállás azonban csak akkor szűnt meg, mikor Isza bég megsebesült, ezután az oszmán-török lovasok vad menekülésbe kezdtek és Malkocs-Oglu Báli bég akindzsiai is elmenekültek. IV. Basarab néhány egysége tartott ki a legtovább, azonban ezeknek a nagy része a csata végére megsemmisült. Miután ezek megsemmisültek, egy csatakiáltás hangzott el, innen tudta mindenki, hogy a keresztényeké a győzelem. Ezután mészárlás kezdődött és akit a magyar lovasok elértek, azt levágták, kivéve, ha úgy gondolták, hogy esetleg nagy váltságdíjat lehet értük kapni. A magyar harcosok a török táborból kiszabadított foglyokkal együtt győzelmi tort ültek. Bonfini így ír erről:
"a vezérek és a daliák dicsőségét szabálytalan, rögtönzött versben énekelték meg; később, hogy Bacchus nekitüzesedett, haditáncot jártak. Miközben még fegyveresen ropták a harci táncot, a tömeg messzehangzó ordibálása mindent betöltött, aztán, mert az általános vígság jeleként mind valahány vitéz hadonászással, testmozgással igyekezett a többit megröhögtetni, (Kinizsi) Pált is táncba vitték, ő pedig a kör közepére úgy szökött ki, hogy egy földön elnyúlt ellenséges hullát a keze segítsége nélkül a fogával felragadott a derekánál, és a nézőknek inkább megdöbbenésére, mint mulatságára szaporán körbejárt, és önmagához mint valami Herkuleshez méltó táncot mutatott be. Ez az éj a tomboló vígasságban álmatlanul telt el."
Ion Osolsobie festményének egyik litográfiája az ütközetről
A veszteségek török oldalról kb. 6000, magyar oldalról pedig 3000 főt tettek ki. E csata után nem kevés időnek kellet eltelnie ahhoz, hogy az Oszmán Birodalom újra nagy erőkkel törjön Magyarországra.
Források
Marczali Henrik:Magyarország története, Athenaeum kiadó, Budapest,1911
http://rmpsz.ro/uploaded/tiny/files/becsengetes/2015-%C3%B6sz/91bonfinikenyermezeicsata.pdf
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1479_oktober_13_a_kenyermezei_csata
