A XIX. század történetét taglalva igen ritkán kerül elő a korszak egyháztörténeti vonatkozása, pedig igen aktív volt ezen történettudományi diszciplína szempontjából is a reformkor és a szabadságharc ideje. Ezen kétrészes cikksorozatban szeretnék bepillantást engedni egy kicsit a korszak egyháztörténeti vonatkozásaira, és kifejezetten a római katolikus, az evangélikus és a református egyházakat érintő kérdésekről szeretnék egy átfogóbb képet adni.

Előzmények

Mielőtt a reformkorra rátérnénk, nézzük meg röviden, hogy mi is volt a helyzet vallási ügyekben a XVIII. század végén/XIX. század elején Magyarországon.

Amit mindenképpen meg kell említeni, az az 1790-1791. évi országgyűlés, amelynek 26. törvénycikke helyreállította a protestánsok közjogi státuszát, ez többek között azt jelentette, hogy:

1. Szabad vallásgyakorlás, szabad templom-, iskola-, temető- és toronyhasználat (azaz építhetnek harangtornyot)
2. Nyilvános istentiszteleteket lehet tartani
3. A földbirtokosok kötelesek a protestánsok részére templom, lelkészház és iskola építése céljából telket adni
4. Senkit sem szabad arra kötelezni/kényszeríteni, hogy más vallási közöség istentiszteletén részt vegyen
5. Protestáns egyházi ügyekben a protestánsok a saját egyházi elöljáróiktól és zsinatjaiktók függnek
6. A protestánsok minden hivatalt betölthetnek és nem kell a dekretális esküforma Szűz Máriára utaló részét elmondaniuk (ez egy kötelező eskü volt minden hivatal betöltéséhez, a protestánsok emiatt 1791-ig nem nagyon tudtak hivatalt vállalni, ugyanis az eskü Szűz Máriára utaló részét egy hithű protestáns nem mondhatta el (ezen esküformát még a XVIII. század elején vezették be egyébként))

Emellett azonban, főleg a vegyesházasságok (azaz protestáns-katolikus házasságok) esetében a katolikus egyháznak több minden is kedvezett, például a vegyes házasságokat csak katolikus pap előtt lehetett megkötni. Ebben is kifejeződött, hogy a protestantizmus ugyan el lett ismerve közjogi értelemben, de a római katolicizmus megmaradt uralkodó vallás (religio praedominans). Jelen volt még az úgynevezett reverzális is a közjogban, ami lényegében egy olyan írásos megegyezés volt a házastársak között a vegyesházasságokban, hogy milyen vallásban is nevelik a gyermeket, abban az esetben, ha katolikus volt például az apa, akkor a reverzális arról szólt, hogy a gyermekeket bizony nemtől függetlenül katolikus hitben kell nevelni, annak ellenérem hogy mondjuk az anyuka protestáns, persze ha az apuka volt protestáns, akkor a fiú gyermekeket lehetett protestáns hitben nevelni (a lányokat nem, ők az anyjuk vallását követték).

Még mindenképp meg kell néznünk, hogy milyen volt Magyarország népességének vallási megoszlása. Az 1804-es népszámlálás szerint a lakosságnak 52%-a volt római katolikus, 9%-a görögkatolikus, 8%-a lutheránus/evangélikus, 16%-a kálvinista/református, 13% görögkeleti/ortodox, 2%-a pedig unitárius vagy izraelita. Ezen adatokból is egyértelműen látszik, hogy egyértelmű fölényben volt a római katolicizmus az országban, de azért a protestánsok sem voltak kevesen. Az 1804. évi népszámlálásnál azonban figyelembe kell vennünk, hogy csak a nem nemesekre terjedt ki, és nem is az egész Magyar Királyságra terjedt ki, Erdély és a Határőrvidék területét nem érintette a számlálás. Annyi bizonyos, hogy a lakosság kicsivel több mint fele római katolikus volt, és közel 20-25%-a volt valamilyen protestáns felekezet tagja.

Egy 1763-as reverzális

Az egyházak a reformkor idején (1825-1848)

A reformkor idején, főleg a reformországgyűléseken többször szóba kerültek vallási, egyházi kérdések. Érdekes dolog, hogy közvetlenül a reformkori országgyűlések kezdete előtt (1825) a római katolikus klérus oldaláról felvetődött a kérdés a reformáció 300 éves évfordulójának kapcsán (1817), hogy a protestánsok nem kívánnak-e újraegyesülni a római katolikus egyházzal? Egy cseh katolikus pap, August Hille 1818-ban írt egy művet a reunióról, amit hamar lefordítottak magyar nyelvre is, emellett pedig például báró Szepessy Ignác erdélyi püspök kiadott egy felhívást, melyben a protestánsokat felszólította a római egyházzal való újraegyesülésre. A protestánsok válaszára nem kellett sokáig várni, Báthory Gábor dunamelléki református püspök 1822-ben az alábbi címmel tartott két reakciónak szánt prédikációt Pesten:

„Evangélikus keresztény türelem, két prédikációban előadva, amelyek közül az elsőben megmutattatik az, hogy a keresztények egyetértése a vallás ügyében lehetetlen, a másikban pedig, hogy a honfitársak egymással vallásukra való tekintet nélkül csendesen és boldogan élhetnek”.

A reuniós törekvések nem jártak sikerrel, bár voltak olyan protestáns szerzők, akik kicsit engedékenyebbek voltak ezen törekvésekkel szemben, például Vámosi Pap István (említhető műve: „A vallásegyesítés gondolata és a gondolat megvalósításának eszközei”).

August Hille cseh katolikus pap, aki egy művében hosszan ecsetelte a reunió lehetőségét

Szepessy Ignác báró, erdélyi (később pécsi) püspök

Báthory Gábor református püspök, aki a reunió lehetetlenségéről prédikált

Nézzük mi a helyzet a reformkori országgyűlések esetében. Már az 1825-27-es országgyűléseken kerültek elő egyházi kérdések, bár a mélyebb protestáns sérelmek vizsgálata ekkor még nem történt meg, ennek ellenére az uralkodó, I. Ferenc engedélyezte többek között protestáns lelkészek kiküldését az Itáliában tartózkodó magyar katonákhoz (akik között szép számmal voltak protestánsok), és a protestáns teológiai hallgatóknak is engedélyezve lett külföldi egyetemek látogatása. 1832-36-os országgyűlésen szintén előkerültek egyházi ügyekkel kapcsolatos kérdések, például a reverzáliskényszer (erre lásd fentebb a reverzálisról elmondottakat) és a protestáns hitre való áttérés előtti kötelező vallásoktatás eltörlése. Ezen két ügyben az országgyűlés alsótábláján döntések is születtek, amelyeket nagy többséggel el is fogadtak, de a felsőház elutasította a javaslatot. A reverzáliskényszer és a vallásoktatás eltörlése mellett egyesek felvetették például a tized eltörlésének kérdését is, de ez végül magába a törvényjavaslatba sem került bele. Az 1839-1840. évi országgyűlésen mind az alsótábla, mind a felsőtábla megszavazott egy olyan törvényt, melynek értelmében a vegyesházasságokat mindig a vőlegény felekezeti hovatartozásának megfelelő pap/lelkész előtt kell megkötni és a fiúgyermekek az apjuk vallását kövessék. Az országgyűlés egyöntetű támogatása ellenére azonban az uralkodó nem szentesítette a törvényt, hanem először kikérték a pápa, XVI. Gergely véleményét. Miközben válaszra vártak, történt egy igen botrányos eset, ugyanis az evangélikus Kossuth Lajos feleségül kívánta venni 1841 januárjában a római katolikus Meszlényi Teréziát, azonban a katolikus pap a reverzáliskényszer miatt nem volt hajlandó áldást adni a házasságra (az evangélikus Kossuthnak reverzálist kellett volna adnia arról, hogy a gyermekeit római katolikus hit szerint fogja felnevelni, de ő erre nem volt hajlandó). Hatalmas közfelháborodást váltott ki az eset, a Pest megyei megyegyűlés 600 forint büntetéssel sújtotta a katolikus papot. Eközben megérkezett XVI. Gergely pápa 1841. április 30-án megszületett Quas vestro kezdetű brévéje, melyben engedélyezte a katolikus papoknak a passzív együttműködését (assistentia passiva) a reverzális nélküli vegyesházasságok esetén, illetve a brévéhez hozzácsatolva megjelent az úgynevezett Lambruschini-féle instrukciót (a nevét Luigi Lambruschini bíboros államtitkárról kapta), amely érvényesnek ismerte el a nem katolikus pap előtt megkötött vegyesházasságokat is. Ezen döntéseket az 1843-44-es országgyűlés törvényerőre emelte és elfogadta, így megoldódott többek között az évtizedek óta tartó reverzális-probléma is. Emellett ugyanezen országgyűlésen szabaddá vált a protestáns egyházakba való áttérés is.

Kossuth Lajos, a liberális ellenzék egyik vezére, aki többször szólalt fel egyházi kérdések kapcsán is

XVI. Gergely pápa, aki engedményeket tett a protestánsoknak

Az 1848. évi törvények

Külön szeretném áttekinteni, hogy milyen változást hoztak a magyar egyházak helyzetében az 1848-as változások. Az 1848. évi törvények 20. cikkelye foglalkozott a vallási kérdésekkel, ez az alábbi fontosabb pontokat mondta ki többek között:

1. „Az unitaria vallás törvényes bevett vallásnak nvilvánittatik.“
2. „E hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetekre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapittatik meg.”
3. „Minden bevett vallásfelekezeteket egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek, s ez elvnek részletes alkalmazásával a ministerium, az illető hitfelekezetek meghallgatásával, a közelebbi törvényhozás elébe kimerítő törvényjavaslatot fog előterjeszteni.”
4. „A bevett vallásfelekezetek iskoláiba járhatás, valláskülönbség nélkül, mindenkinek kölcsönösen megengedtetik. “

Hogy ezen régies megfogalmazások érthetőbbek legyenek, röviden elmagyarázom melyik mit jelent. Az 1. pont arról szól, hogy az unitáriusok (azaz az antitrinitáriusok/ szentháromságtagadók) bevett vallásnak minősülnek (a bevett vallások innentől kezdve: római katolikus, református, evangélikus, unitárius, ortodox). A 2. pont arról rendelkezik, hogy minden bevett vallás teljes egyenlőséget nyer, tehát szervezetileg teljesen egyenlőek egymással, törvény előtt is egyenlőek (ezt egyébként a 12 pont is követelte, ugyanis a 4. pont azt mondta ki, hogy „Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.”). A 3. pont szintén egy fontos dolgot mondott ki, mégpedig azt, hogy minden bevett egyház állami támogatást kapnak, sőt, nem egyszerű támogatást, hanem egyházi és iskolai szükségeit államilag finanszírozzák. Ez azért volt lényeges, mert eddig ilyen állami támogatásban csak a római katolikus egyház részesült. A 4. pont azt mondja ki, hogy az egyes felekezetek iskoláiba felekezeti hovatartozástól függetlenül lehet járni.

Emellett még több dologról is rendelkeztek, többek között arról, hogy a bevett vallások valamelyikét követő katonák vallásuknak megfelelő tábori lelkészt kapjanak, a katolikus klérus lemondott a kötelező tizedről, illetve az 1843-44. évi országgyűlés fentebb említett törvényeit kiterjesztették a görögkeletiekre (más néven ortodoxokra).

A liberális ellenzék egyházi ügyekben ezen törvényekkel részsikereket ért el csupán, hiszen például az egyházak finanszírozását nem sikerült az államtól elválasztani. Kossuth Lajos többek között azt nyilatkozta egyszer az egyházak állami finanszírozásáról, hogy az egyházak

"fedezzék szükségeiket, fizessék papjaikat, tartsák fenn iskoláikat, templomaikat, amint nekik tetszik, az államnak velük semmi köze" (ezt 1871-ben írta „Sokaknak” című írásában, de szavaiból kivehető, hogy már 1848-ban is ezt gondolta).

Deák Ferenc, egy másik vezető liberális ellenzéki is emellett állt ki, követendőnek találta az „amerikai modellt”, ahol az egyház és az állam teljesen el volt választva egymástól. 1848-ban azonban Magyarországon nem az történt, „hogy az állam semmi egyháznak, semmi vallásfelekezetnek nem ad semmit”, ahogy Kossuth írja, hanem az, hogy „minden vallásfelekezet egyházi és iskolai szükségeit az állam fedezi”.

Végszó

A reformkor idején a római katolikus klérus nagyobb része helyezkedett szembe a reformokkal és a konzervatív udvar oldalára állt, hiszen féltette befolyását és anyagi helyzetét, persze voltak kivételek (például Horváth Mihály, aki saját paptársaival is szembe ment a reformok kedvéért sokszor, illetve láttuk fentebb, hogy maga XVI. Gergely pápa és a magyarországi klérus egy része is kész volt egyes engedményeket megadni). Az ellenzékiek, főleg a liberálisok azonban a protestantizmus egyenjogúsítására és a római katolikus egyház privilegizált státuszának eltörlésére törekedtek nagyrészt, hiszen ezen dolgokat elengedhetetlennek ítélték meg a reformok végrehajtásához, nem véletlen, hogy írásom címe, ami egy Kossuth idézet azt mondja, hogy vallásszabadsági reformok nélkül politikai reformok lényegében lehetetlenek. A protestánsok egyenjogúsításának olyanok is nagy pártolói voltak, mint a katolikus Széchenyi István, és a szintén katolikus (de liberális) Deák Ferenc. A protestáns egyházak, részben azért, mert a reformmozgalom támogatta őket, természetesen a reformok mellé álltak.

Egy valami azonban közös volt a korszakban a gondolkodók nagyrészében: a különböző keresztény irányzatok hívei közül sokan látták, hogy a haza jövője és sikere attól is függ, hogy a keresztény felekezetek mennyire képesek egymás mellett békében élni. Azt hiszem, hogy erről példát vehet a XXI. század embere és korunk kereszténysége is.

Források

• Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon (1521-1945), Gondolat, Budapest, 1985.
• Katolikus egyház a 18–19. századi Magyarországon (egyetemi jegyzet), Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet, 2008.
• Fazekas Csaba: Deák Ferenc egyházpolitikája a reformkorban, Lucidus Kiadó, Budapest, 2008.
• Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900-ig, Szent László-nyomda Részvénytársaság, Nagyvárad, 1915.
• Beöthy Zsigmond: A Magyarországi Protestáns Egyházra vonatkozó összes országos törvények, Tettey Nándor és Társa, Budapest, 1876.
• Faragó Tamás: Bevezetés a történeti demográfiába (https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0010_2A_09_Farago_Tamas_Bevezetes_a_torteneti_demografiaba/ch10s03.html)
• Kossuth Lajos iratai VIII. (sajtó alá rendezte Kossuth Ferenc), Athenaeum R. Társulat, Budapest, 1900.
• Kossuth Lajos nézete az 1848-dik évi vallásügyi törvénycikkről In Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező évfolyam (1871.) /3. szám, 134-138. oldal
• Zakar Péter: Kossuth Lajos egyházpolitikai elvei a reformkorban In Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola tudományos közleményei/Tanulmányok a történelemtudomány köréből = Acta Academiae Paedagogicae Agriensis. Sectio Historiae, Eszterházy Károly Tanárképző, Eger, 2002., 129-141. oldal
• Kossuth és az egyházak (szerk. Kertész Botond), Luther Kiadó, Budapest, 2004.