Mielőtt még a csata részleteiben elmerülnénk, vessünk egy pillantást a két szembenálló félre. A ring egyik oldalán a Bizánci Birodalom foglal helyet. Vele szemben az ereje teljében lévő Magyar Királyság. Annak érdekében, hogy objektíven tudjuk levonni a következtetéseinket és a tanulságainkat, mélyrehatóan kell elemeznünk a két hatalom külpolitikai és belpolitikai helyzetét, illetve meg kell néznünk azt is, hogy milyen szerepet töltenek be a XII. századi Európai politikai élet színpadán. I. Mánuel és III. István konfliktusa érdekes eredményt hozott a Magyar Királyság és a Bizánci Birodalom diplomáciai életében. Vajon ezzel a győztes csatával merültek volna ki az újraéledő Bizánc tartalékai és eme csatának köszönhetően foszlott-e szét Mánuel császár fejében a dédelgetett Pax Romana álma? Magyar részről pedig ezzel a csatával egyszer és mindenkorra befejeződött a déli szomszédunkkal való viaskodás, és szembenállás? Az olvasó a mai cikkből megtudhatja!

A birodalom visszavág

Ha a Bizánci Birodalom fénykorára gondolunk, akkor általában I. Jusztinianosz császár uralkodása, II. (Bolgárölő) Baszileioszra gondolnak a történelemben jártas emberek. Az előbb említett két uralkodó tényleg kitett magáért, oly sok társukkal együtt, hogy éltessék a birodalmuk „passzív imperializmusát”. Sajnos azonban ez a „passzív imperializmus” nem bizonyult kifizetődőnek. Az idők múlásával a birodalom a folytonos külső támadások hatására egyre zsugorodott. Az első komoly vereség 632-ben érte a birodalmat amikor az éppen megszülető iszlám katonái bevették Jeruzsálem szent városát. II. Kónsztansz császár ezt nehezen tudta elviselni. Bár az előbb említett uralkodó története egy saját cikket is megérdemelne, de mégis témánk szempontjából ez a legfontosabb esemény az uralkodásának ideje alatt. Jeruzsálem eleste után Afrika sem tarthatta magát sokáig, illetve Szíria területe is aktív frontvonallá vált mind bizánci, mind arab oldalról nézve. A birodalom stratégiailag hátrányos helyzetbe került. Míg keletről az arabok heves támadásait kellet elhárítania, addig a Balkán északi feléről a bolgárok betöréseitől és később kalandozó eleinktől is tartania kellet. A győztes pozsonyi csata után a magyarok politikai és katonai helyzete is nagyban stabilizálódott a Kárpát-medence régiójában. Az egyes magyar törzsek nekiálltak rablóhadjáratokat szervezni a nyugat-európai országok és az egykori Frank Birodalom utódállamai ellen. Ezekkel a lépésekkel azonban még nem elégedtek meg. Már honfoglalásunk előtt is tudomást szereztek őseink Bizánc birodalmának dicsőségéről és gazdagságáról, a helyzet pedig nekünk kedvezett. Bizánc többfrontos háborúkra kényszerült. A bizánci haderő nagyobb része már VI. (Bölcs) Leó és VII. Biborbanszületett Konstantin idejében is Kis-Ázsiában és Szíria vidékein, valamint Egyiptom távoli földjén harcolt az arab hódítók ellen. Ebből kifolyólag a Balkán védetlen maradt az idegen népek betöréseivel szemben. Ezt először a bolgár törzsek használták ki és 681-ben létrejött egy balkáni Bolgár állam, amelynek a múködése igencsak Bizánc kárára volt. Ez az esemény már így is rontotta a nem túl stabil bizánci belpolitikai helyzetet. Visszatérve a magyarokra, a német városok kifosztása mellet a Balkán irányába is indítottak kalandozó hadjáratokat a gazdag bizánci városok kifosztásának érdekében. A magyarok szokás szerint itt is akárcsak nyugati hadjárataik végeztével „békét” ajánlottak az ellenségnek némi juttatás fejében. Ez alól a bizánci császárok sem voltak kivételek. Mondjuk nem lett volna nagyon más választásuk, mivel a katonai helyzet egyértelműen a kalandozó elődjeinknek kedvezett. 970-ben viszont az arkadiopolisi csatában a bizánci seregek vereséget mértek a kalandozó magyarokra. A 955-ben történt augsburgi vereség véget vetett a nyugati országokat fosztogató hadjáratoknak, a 970-es arkadiopolisi csatavesztés pedig a Bizánc ellen indított hadjáratok végét jelentette, ez volt az utolsó olyan nagyobb szabású katonai akció, amelyet eleink egy idegen ország ellen vezettek. Géza fejedelem reformpolitikai intézkedései okán szépen lassan megszűntek a kalandozó hadjáratok, I. István király uralkodásának korára pedig már egy megalapozott politikai kapcsolatot láthatunk a fiatal Magyar Királyság és a Bizánci Birodalom között.

I. Mánuel császár uralkodása azonban változást hozott a birodalom életébe. Uralkodásával egy afféle restaurációs folyamat kezdődött meg. A császár újra akarta építeni az egykor virágzó birodalmat. 1143-ban öltötte magára a császári bíbort. Uralkodásának első felében zajlott a második keresztes hadjárat, mely nagy segítségére volt az iszlám elleni harcában. Amíg a keresztes hadak a birodalomtól délre harcoltak, meggátolva ezzel a Bizánci Birodalom irányába törő arab hadjáratokat, Bizánc szabadon egyesíthette a Balkán régióit. Legnagyobb ellenlábasai ugyan nem a Balkán-félszigeten helyezkedtek el, de a Szicília irányából indított támadásaikkal nagy veszélyt jelentettek I. Mánuel birodalmára. Ők voltak a normannok. II. Roger, Szicília ura rendszeresen indított támadó hadjáratokat, 1147-ben elfoglalták Korfu szigetét, valamint több helyen Hellaszba is betörtek. A keresztes hadak Bizánc kérésére két évvel később visszavették Korfu szigetét a bizánci erőkkel karöltve. Mánuel császárnak azonban más nagyhatalmú személyekkel is akadtak összetűzései. Köztük volt a híres Barbarossa Frigyes német-római császár, aki egész élete folyamán ellenségeskedett Konstantinápollyal. Ez és a keresztes erők jelenléte a Közel-Keleten egy ideig gátolták Bizáncot a céljainak elérésében. A legközelebbi lehetőség akkor adódott amikor 1154-ban meghalt II. Roger így a Földközi-Tengeri normann hatalom jelentősen meggyengült. Mánuel csapatait Itáliába küldte, hogy az olasz csizma déli területeit hajtsák bizánci uralom alá. A hadjárat maga hatalmas siker volt. A kevésbé jól védett, gyakran egymással viaskodó dél-itáliai államok és városok sorra estek el a bizánci sereg csapásai okán. Az előbb említett városok között volt Bari, Trani, és még Giovinazzo is. Látszik, hogy a Pax Romana céljai még a XII. században is a Bizánci Birodalom célkitűzéseihez tartoztak. Ám most sem úgy alakultak az események, ahogy azt Mánuel császár eltervezte. Barbarossa Frigyes elkezdte buzdítani itáliai szövetségeseit és a Velencei Köztársaságot is, hogy akadályozzák meg Bizánc térnyerését és további hódításait a térségben. I. Vilmos normann uralkodó, II. Roger utódja sem tudta elviselni Bizánc jelenlétét a térségben így előbb-utóbb Barbarossa Frigyes támogatását kérte. Ennek eredményeképpen az összes Itáliában érdekelt nagyhatalom és még a Bizánc párti normannok is elfordultak a császártól. A háború elvesztését még olyan nagy nevek sem tudták megakadályozni, mint Mikhaél Palaiologosz vagy Ióannész Dukasz. A gyenge utánpótlás miatt a bizánci sereg bármilyen bátran is harcolt, de vereséget szenvedett és ki kellet vonni a sereget Itáliából. A hadművelet nagyon sok pénzt és emberi erőforrást emésztett fel. Nem csoda, hogy a Német-római Birodalom és Konstantinápoly között nagy volt az ellentét. Jó példa erre az is, hogy Frigyes császár csak „görög királynak” nevezte Mánuelt, aki nem igazán vette ezt poénnak, hiszen nem volt mindegy, hogy mely uralkodót milyen titulussal illetnek.

I. Mánuel bizánci császár képmása a Hagia Sophia bazilikában, Isztambulban

Géza és a déli szomszéd

Lássuk, hogy miként alakult ezekben az időkben a Magyar Királyság és déli szomszédja, a Bizánci Birodalom kapcsolatai. II. Géza uralkodása alapozta meg az 1167-es zimonyi ütközet létrejöttét, de nézzük meg közelebbről a helyzetet. II. Gézát 1141. február 16-án koronázták meg Székesfehérváron. Géza pont abban az időben lépett a trónra, amikor a Német-római Birodalom és a Bizánci Birodalom is megerősödött. Géza igyekezett két tűz között is megtartani országa szuverenitását, ám ez közel sem volt olyan egyszerű feladat. A nagyhatalmak közé szorítva igen nehéz volt politikai kérdésekben állást foglalni. II. Géza és Bizánc érdekei akkor ütköztek először, amikor II. Géza támogatását fejezte ki I. Vilmos normann uralkodónak, aki a bizánciak ellen háborúskodott ekkor. Az 1154-es bizánci vereség Itáliában még jobban rájátszott a két ország romló kapcsolatára. A következő forrópont már nem a távoli Itáliában gyulladt ki, hanem közvetlenül a Magyar Királyság és a Bizánci Birodalom határán. A Szerb Fejedelemség II. Géza uralkodása alatt a Bizánci Birodalomhoz tartozott, ám az igen erős szerb nemzeti öntudat már akkor is igen jelentős volt és meglehetősen gyakran voltak lázadások. II. Géza pártfogója is egy szerb bán, Belos volt. Ő igazgatta a Magyar Királyság ügyeit míg Géza nagykorú nem lett. Szerintem egyértelmű, hogy Géza akár csak szimpátiából, akár Mánuel balkáni hatalmának tudatos aláásása érdekében segítette a szerbek harcát Bizánc ellen. II. Géza külpolitikai szempontból nagyon is aktív volt. Hadakozott orosz földön is, ami újabb fekete pontot jelentett Mánuel császárnál mivel ő is szerette volna Kijevet a befolyása alatt tartani. Részben még I. Frigyes is Mánuel ellen hangolta a magyarokat. Érthető módon mind a magyar mind a bizánci fél diplomáciai és katonai pozíciókat keresett, illetve megpróbálták semlegesíteni egymás pozícióit. Mánuel császár 1150 őszén hadat vezetett II. Uros szerb zsupán ellen. II. Géza, aki éppen Kijevben hadakozott megpróbált katonai segítséget nyújtani a zsupánnak. Kisebb elővédharcok után a mai Montenegró területén található Tara pataknál történt meg a döntő harc a zsupán és magyar szövetségesei, illetve a császár hadserege között. Az ütközet bizánci diadalt hozott. Tovább fokozta a bizánci fél morálját, hogy maga Mánuel császár is kivette részét a harcból és párbajban aratott diadalt Bágyon magyar ispán felett. A szerbek legyőzése után Mánuel kihasználva Géza távollétét büntetőhadjáratot indított a Szerémség ellen. Csapatai több várat is elfoglaltak például a később oly kulcsfontoságú vár, Nándorfehérvár tornyain is ott lobogott a bizánci zászló. Mánuel I. Kálmán király második házasságából született fiát, Boriszt, aki a szolgálatában állt a temesközi régió kifosztására indította. II. Géza király időben érkezett és megakadályozta Boriszt terve végrehajtásában, aki Mánuelhez menekült. A történtek után már csak kisebb-nagyobb ütközetek történtek a két fél között, de nem voltak olyan jelentősek, mint a Tara patak mentén vívott csata. Az egyik ilyen kisebb ütközetben halt meg Borisz is. Géza a királyi sereggel 1153-ban a dunai határhoz vonult, de Mánuel már várta így a magyar király nem tudta meglepetésszerű rajtaütéssel megtámadni Mánuel császárt. A csata és a vérontás elmaradt, ugyanis közvetítők útján megtárgyalták az ügyet. A Géza kezdeményezte tárgyalások, amelyek béketárgyalásokká váltak meghozták a Bizánci Birodalom stratégiai győzelmét a Magyar Királyság felett. Géza Bizánc szövetségesének vallotta magát, cserébe visszakapta az 1151. évi hadjárat során fogságba esett magyar katonáit.

Géza király nem hagyta annyiban a Bizánccal való konfliktust és megpróbált fogást találni Mánuelen. Ez könnyebben sikerült, mint gondolta, ugyanis egy összeesküvés szerveződött Mánuel háta mögött. Andronikosz Komnénosz vezette az összeesküvést, aki a császár rokona volt. Andronikosz az 1151-es hadjáratban elveszített magyar területeket adta volna vissza Gézának, ha az katonailag és politikailag is támogatja törekvéseit. Ám az összeesküvés lelepleződött, így Géza lemondhatott az elfoglalt szerémségi területekről. A nemzetközi helyzet azonban Gézának kedvezett. I. Vilmos szicíliai király 1154-ben folytatta Bizánc ellenes politikáját és hadat vezetett a Balkán ellen, amihez Géza is csatlakozott. Mánuel ezt nem tudta szó nélkül hagyni és 1155-ben ő is összegyűjtötte csapatait, de a kívánt siker (az ellenfél hadseregének megsemmisítése) elmaradt, ugyanis a támadók ismét békét kértek. Mánuel ezután fordult a nagy riválishoz I. Frigyeshez, aki őt korábban a „görög király” jelzővel illette, hogy egy közös, mindent elsöprő támadással kényszerítsék térdre Gézát. A német-római császár elutasítása és Géza ügyes diplomáciai játékának eredményeképpen a Magyar Királyság elleni nagy kétfrontos offenzíva elmaradt.

II. Géza a Képes Krónikában

Források

• Jonathan Shephard - Simon Franklin: A bizánci diplomácia (ford. Bódogh-Szabó Pál), Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2006. 
• Vécsey Aurél: Az Árpád-házi királyok, Vagabung, Kecskemét, 2010.
• Louis Bréhier: A bizánci birodalom intézményei, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2003.

 Írta: galambákos