Blogunk új rovatot indít, melynek keretében a magyar uralkodókat fogjuk sorra bemutatni nektek kezdve Géza fejedelemtől egészen az utolsó magyar királyig, IV. Károlyig. Célunk egy átfogó (bár nem minden részletre kiterjedő) képet adni a magyar uralkodókról, az ő életükről és kormányzásukról, hogy ne mondjam „viselt dolgaikról”, ezáltal kezetekbe adva egy gyűjteményt, egy kivonatolt gesztát, amely hasznos lehet a magyar történelem több mint ezer éves (972-1918/1921) áttekintéséhez. Tartsatok velünk, fedezzük fel közösen Magyarország uralkodóinak történetét. Kezdésnek következzen Danka Balázs cikke Géza fejedelemről, ő a nyitánya, bevezetője (0. része) új rovatunknak.

Géza a 940-es/950-es években született Taksony fejedelem fiaként. Gézáról, István király apjáról meglehetősen sok forrással rendelkezünk, amelyek széles spektrumon mozognak, ami azt jelenti, hogy életéről és munkásságáról számos információ maradt ránk, igaz ezek az információk elég sokfajta szerzőtől származnak. Többek között hírt ad a magyarokról VII. (Bíborbanszületett) Konstantin keletrómai/bizánci császár, Anonymus, Merseburgi Thietmar. A források alapján azt láthatjuk tehát, hogy a frankoktól egészen Bizáncig voltak információk a magyar fejedelmi udvarról, ez pedig nem is lehetett véletlen, hiszen Géza uralma előtt közvetlenül megy végbe az utolsó nagy kalandozás, mely a 970-es esztendővel zárul (ekkor a magyarok súlyos vereséget szenvednek a bizánci seregtől az arkadiopoliszi csatában). A vereség hatására megérti az ekkori fejedelem, valószínűleg Taksony (ez nem biztos) és fia, Géza, hogy a részben kalandozásokon (zsákmányszerzés) alapuló életforma már nem fenntartható, valamint azt is, hogy a hadviselésüket már kellően kiismerte majdnem az összes ellenfelük. Géza a 970-es évek elején (egyesek szerint a 960-as évek végén) lett a magyarok nagyfejedelme és a fent említett okok miatt is reálpolitikát kellett folytatnia, tehát megbékélést kellett keresnie a feltörekvő birodalmak árnyékában, melyet mi sem mutat jobban, minthogy 972-ben I. (Nagy) Ottó német-római császárhoz követeket küldött.

Géza fejedelem ábrázolása a Képes Krónikában. Kezében országalma és jogar, fején pedig majdhogynem korona látható (érdekesség: Németül az országalma Sphaira névre hallgat. Legkorábbi említése nem is esik olyan messze Géza uralkodásától, méghozzá I. Ottó királykoronázási ikonográfiáján tűnik fel először, 962-ben).

Mit lehet tudni Gézáról? Merseburgi Thietmar szerint: „Roppant kegyetlen; hirtelen haragjában sokakat megölt. Midőn kereszténnyé lett, e hit megerősítése végett tombolt vonakodó alattvalói ellen.” István legendájában is a vasszigorú apa képe bontakozik ki előttünk: „Keményen és hatalmaskodva bánt népével … Szerfölött szorgoskodott, hogy a lázadókat megfékezze és az istentelen szokásokat eltörölje … kezeit embervér fertőzte meg … hadainak minden nagyját az igaz istentisztelet érdekében mozgósította, akiket pedig eltérő úton talált, fenyegetéssel és megfélemlítéssel igázott le.” Érdemes a legenda mondatait kritikusan kezelni. Gézáról az általános kép az, hogy valóban keresztény uralkodóként igyekezett népét az igaz hitre téríteni. Merseburgi Thietmar azonban igen fontos információt ad még róla: „A mindenható Istennek és a különféle isteneknek gúnyból áldozott. Amikor püspöke emiatt szemrehányást tett neki, azt felelte, hogy elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy megtegye.” Géza tehát valószínűleg a pogány szokásokat nem hagyta el, hanem párhuzamosan gyakorolta a kereszténységet és a pogány életmódot is.

Géza életében volt egy másik igen kérdőjeles tényező a vallásán kívül, ami nem volt más, mint a felesége. A magyar krónikáshagyomány egyértelműen Saroltot, az erdélyi gyula lányát nevezi meg feleségeként, melynek a jelentése „fehér menyét”. Ezzel szemben egy lengyel forrásban, melynek a szerzője Jan Długosz, azzal találkozunk, hogy a fehérvári négykarélyos kápolnában Géza fejedelem egy bizonyos lengyel hercegnő, Adelhaid társaságában van eltemetve. Mi az igazság a lengyel szerző munkája mögött? Mivel a forrás szerzője azonos nemzetből származott, mint a fentebb említett hercegnő, így aligha hihetnénk azt, hogy Jan Długosz ne propagandát akart volna megfogalmazni. Saroltról Merseburgi Thietmar is hagyott ránk információkat: „Felesége, Beleknegini, azaz szlávul mondva szép úrasszony, pedig mértéktelenül ivott, és katona módjára ülve meg a lovat egy embert hirtelen haragjának túlzott hevességében megölt. Jobban tenné e beszennyezett kéz, ha orsót forgatna, s őrjöngő lelkét türelemmel megfékezné”. Amellett viszont, hogy a kortársak is áradoztak Sarolt szépségéről, vadságáról is maradt ránk információ: „a szép úrnő szerfelett ivott, és a lovat vitézek módjára ülte meg, egy embert pedig haragjában felhevülve meg is ölt. Ez a megfertőzött kéz jobban tenné – tanácsolta a szász főpap -, ha orsót forgatna és dühét türelemmel fékezné!”. Még Querfurti Brunó is megemlékezik az úrnőről. Brúnó amiatt is igen fontos személyisége a magyar történetírásnak, hogy ő a szemtanúja volt István fekete magyarok elleni térítési hadjáratainak. Véleménye szerint Sarolt: „…férjét és ami a férjéé volt, maga kormányozta. Vezetése alatt megkezdődött a kereszténység, de pogánysággal vegyült a megfertőzött vallás, és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál.” Értékeljük a forrást egy pillanatra. Brúnó ezen a ponton úgy érzem egy kicsit csúsztat. Valóban igaz, hogy a magyarság egy része viszonylag későn tér át a keresztény hitre (még Szent László és Könyves Kálmán királyok uralkodása alatt is szükséges volt törvényeket hozni a pogányokkal szemben, hiszen az áttérés nem ment gyorsan), azonban Brúnó úgy érzem Saroltot egy kalap alá emeli a római kereszténységgel, holott azt egészen biztosan tudjuk, hogy mind az erdélyi gyula, mind a lánya bizánci rítus szerint keresztelkedett meg. Géza fejedelem életében igen fontos mérföldkő volt, hogy 972-ben követeket küldött a quedlinburgi birodalmi gyűlésre, ahol sikerült megegyezést kötnie Ottó császárral. A megegyezés értelmében Géza lemondott a Lajtán túli területekről, cserébe feleséget kér a bajor fejedelemtől, Civakodó Henriktől gyermeke, István számára. István Henrik lányát, Gizellát fogja feleségül kapni. A császárnak igen fontos volt a dunántúli terület, hiszen a mai Zalavár területének ura nem más volt, mint a salzburgi érsek. Meglepő, hogy Géza fejedelem egyházszervező tevékenységéről gyakorlatilag sem a Fejér György-féle Codex Diplomaticusban, sem az Annales Regum Hungariae című műben nem találunk különösebben semmit. Meglepő lehet ez annak tudtában kiváltképp, hogy tudjuk, hogy a pannonhalmi apátságot is Géza fejedelem alapítja és élére nem mást nevezett ki, mint Asztrikot, akit maga István fog koronáért küldeni Szilveszter pápához, legalábbis a Hartvik-legenda szerint. Ennek ellenére nem szükséges mégsem meglepődnünk, ugyanis a korszakból igen csekély a fennmaradt oklevelek száma, így igen kevés dolgot lehetett ezen gyűjteményekbe belerakni.

A Géza uralma alatt érzékelhető pogány világnak érdemes két érdekes esetét megvizsgálni. Az egyik nem más, mint a Géza halála után feltűnő Koppány, míg a másik a Géza apjáról, Taksonyról való megemlékezések. Kezdjük az elsővel. Berend T. Nóra, egy kiváló középkorász arra hívta fel a figyelmet, hogy egyrészt Koppány személye is erősen kérdőjeles (a Koppánnyal kapcsolatos állításai korántsem arattak osztatlan sikert a történeti kutatásban), emellett az is fontos tényező, hogy a felnégyelés, mint büntetés a bolgároknál tűnik fel, mint szokás, és azokon alkalmazzák, akik megtörik a házasság szentségét. A másik problematika Géza tényleges pogány hitében kereshető. A Képes Krónikában olvashatjuk az alábbi fejezetet: „Levente éppen ezekben a napokban halt meg; … A Dunán túl, Taksony falvánál temették el; mondják, ott van eltemetve pogány módra nagyapja, Taksony is.” Nem csak Taksony fejedelemről ír bőségesen a Képes Krónika, hanem Keve kapitány temetéséről is: „a hunok mihelyst értesültek róla, hogy ellenfeleik visszavonultak, visszatértek a küzdelem színhelyére, s bajtársaik holttestét és Keve kapitányt a köves út mellett, ott, ahol nézetük szerint illendő módon elhantolták, s azt a helyet és azokat a részeket Keveházának nevezték el.” A kérdéses keveházi temetkezést vizsgálta Eckhardt Sándor, akinek a véleménye alapján azt sejthetjük hogy az egykori fejedelmi temetkezőhely nem Tárnokvölgy, hanem sokkal inkább Kajászó, mely a római úthoz is közel esett. Ezt a temetkezési helyet megerősíti egy „különös kő, valami írásos emlékoszlop, vagy szobor.” Nyilvánvalóan felmerül a kérdés az olvasóban, hogy egy Gézáról szóló cikkben miért foglalkozunk a felmenőkkel. A kérdés egyszerűen megválaszolható. Miután Géza apja volt Taksony, így feltehetőleg az ő fia, István is tudhatta, hol van az ős sírja és felmerülhet a feltételezés, hogy azt látogathatta is, bár ez részben erősen kétséges, részben pedig nem látni különösebb okot, hogy miért látogatott volna pogány sírt (attól eltekintve, hogy a nagyapja nyugodott benne).

Quedlinburg után tehát tisztán körvonalazódott, hogy a magyaroknak szükséges a keresztény hitre térés, valamint az egységes állam megalapítása. Ehhez Gézának arra volt szüksége, hogy fia, Vajk, a későbbi István is megfelelő nevelésben részesüljön. Nem Géza volt viszont az egyedüli, aki felvette a keresztet, még ha „látszólagosan” is. Testvére keresztségben a Mihály nevet kapta, ami árulkodhat, mivel feltehetőleg – s ebben egyet kell értsek Györffyvel – bizánci – rítus szerint keresztelték meg, erről árulkodik az is, hogy fiának, Vazulnak görögös neve van (Vazul=Baszileiosz).

A városalapító Géza nagyfejedelem életnagyságú bronzszobra Székesfehérváron, a székesegyház szomszédságában (a szobrot Meszlényi János (1939-) készítette 1972-ben)

Konklúzió

Géza uralkodása alatt megvetette a keresztény magyar állam alapjait, az ő munkájára tudott István építkezni. Szomszédjaival aránylag békés viszonyt ápolt, lányait dinasztikus házasságok sorozatával kiházasította. Géza döntésén alapult, hogy a magyarok a nyugati kereszténységhez csatlakoztak (bár ekkor még nem vált szét ténylegesen (de facto) a keleti és nyugati egyház, a szkizma csak 1054-ben történik meg, de mégis már beszélhetünk keleti és nyugati egyházról). A fejedelem munkássága lényegében bevezetés volt a Magyar Királyság történetében, egy prelűd, ahogy a róla szóló cikkünk is bevezetése új rovatunknak. Legközelebb István királlyal fogunk foglalkozni és megnézzük, hogy az első tényleges „király” mennyire vitte tovább apja politikáját.

Források

• Berend T. Nóra: Szent István, a legenda. In: Rudolf Veronika: Szent István demitizálása (https://ujkor.hu/content/szent-istvan-demitizalasa-beszamolo-berend-nora-eloadasarol (letöltés ideje: 2021. 06. 30. 14:00))
• Eckhardt Sándor: „A pannóniai hun keletkezés története” In Századok, 62. (1928.) /4-6. szám, 465-491. oldal; 605-632. oldal
• Georgii Fejér: Codex Diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis, Tomus primus, Budae, 1829.
• Györffy György: István király és műve, Gondolat, Budapest, 1983.
• Képes Krónika (ford. Geréb László), Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978.
• Kristó Gyula: „Géza fejedelem és István király” In Aetas (2000.) /3. szám, 25-35. oldal
• Kristó Gyula: Az államalapítás korának írott forrásai (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 15.), Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 1999.
• Meier, Thomas: Die Archäologie des mittelalterlichen Königsgrabes im chrictlichen Europa (Mittelalter-Forschungen 8.), Jan Thorbecke, Stuttgart, 2002.