Danka Balázs kollégánk leült egy beszélgetésre Dr. Hunyadi Zsolttal, a Szegedi Tudományegyetem Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszékének docensével, melyet most megosztunk veletek is, kedves olvasóink. A beszélgetés szövegében tartalmi változást nem eszközöltünk, csupán nyelvtani változásokat, elősegítendő a könnyebb megértést. A beszélgetés két szereplőjét rövidítve jelezzük: DB: Danka Balázs; HZS: Hunyadi Zsolt (a főszerk. megjegyzése).

DB:
Sok szeretettel köszöntöm a Tanár Urat! Azért invitáltuk meg a Középkor és Kora Újkor Klub keretein belül egy beszélgetésre, mivel újonnan arra gondoltunk, hogy lenne lehetőség középkorászokat akár meginvitálni, hogy milyen volt régen középkorásznak lenni, milyen ma, miért volt nehéz akkoriban dolgozni, illetve, hogy mi a mai kor nehézsége? Illetve a kutatók munkásságának bemutatását is fontosnak tartanánk. Az első kérdésem az lenne, hogy mi módon alakult ki Önben az az érdeklődés, hogy pont a lovagrendekkel foglalkozzon, és mikor fogalmazódott ez meg Önben?

HZS:
Ez egy jó, de nehezen megválaszolható kérdés. A puszta véletlen műve. De a véletlenek legtöbbször a szükségszerű folyamatok kereszteződésében jönnek létre, de eredendően engem nagyon érdekelt a középkor. Sőt, igaziból ez „nagyon kemény”, de a középkoron kívül igazán más nem is érdekelt. Aztán a sors a kezemre játszott. Mivel én nem itt kezdtem Szegeden.

Dr. Hunyadi Zsolt, a Szegedi Tudományegyetem docense

DB:
Akartam is kérdezni, mikor kezdődtek el a tanulmányok?

HZS:
Most ugye a kilencvenes évek legelejéről beszélünk, magyar-történelem szakon, de azt gondoltam már akkor, hogy a középkor szeretete megvan bennem, illetve az érdeklődés is. Amikor elkezdtem az egyetemi tanulmányaim, nemsokkal utána megalakult a medievisztika szak. Akkoriban az minor szak volt, 3 éves képzésnek kitalálva. Akkor felcsillant a szemem, hogy ez pont nekem van kitalálva. Gyakorlatilag azt találták ki a program megálmodói, mint Kristó Gyula, Makk Ferenc, vagy Almási Tibor Tanár Úr, hogy értelemszerűen a történelem alapszak ehhez kell, és ahhoz kell valami plusz. Én megcsináltam a középkor részét a történelem szaknak, leszigorlatoztam, latinból záróvizsgáztam, ezek után volt adott az előfeltétel, ekkor leadtam a történelmet, felvettem a filozófiát, mivel különösképp érdekelt Canterbury Anzelm munkássága. És hogy megint a sors mennyire a kezemre játszott, akkor indult el a Közép-európai Egyetemen (CEU) egy középkor stúdium. Szándékosan kerülöm a középkori történelem kifejezést. Abban szó szerint minden volt: zene, jog, filozófiatörténet. Ennek a végére lett egy középkor mesterszakos diplomám. Ez a pálya tehát gyorsan elkezdett kiegyenesedni. A lovagrendeket illetően sok minden kezdett érdekelni. Ami az elején látszott, az az egyháztörténet. Ebben nagy mentorom volt Koszta László Tanár Úr. Ő kapcsolatban került egy bizonyos Boroviczényi Károly Györggyel, vagy ahogy a magyar szakma hívta, Karl-Georg Boroviczeny nevű Németországban élő hematológussal, de hobbi szinten, lévén, hogy johannita lovag volt, foglalkozott a lovagrendekkel. A rendszerváltást követő első években voltunk, írt egy levelet Szegedre, hogy mi lenne ha az „ifjú titánok” rámoccannának az egyházi lovagrendekre? És akkor ültünk szemináriumon, ahol Koszta Tanár Úr kérdezte, hogy kit mit érdekel, de ő is világossá tette, hogy vannak nemzetközi tanulmányok, amihez a nyelvtudás muszáj. Ekkor adódott, hogy a német lovagrendhez a német, a templomosokhoz főleg a francia nyelv szükséges, a johanniták meg kellően nemzetköziek, tehát voltak angol nyelvű munkák. Adódott a lehetőség, hogy ezt válasszam.

Gerard (de Martigues), a johanniták rendjének alapítója Laurent Cars 1725-ös rézmetszetén

Egy johannita lovag modern ábrázolása

DB:
Mennyiben volt nehezebb akkoriban kutatni? Akkor még azért kellett levéltárba menni, kellett katalógusokat böngészni, anyagot gyűjteni, tehát miért volt nehezebb ez akkoriban? Illetve mennyivel nehezebb mondjuk a kutatómunka napjainkban? Tudom, hogy sok minden digitalizálva van, de én is érzékelem, hogy azért a digitalizációból sosem elég.

HZS:
Megint jó, és fontos kérdés. Az első fele: nehéz volt. Nem a levéltár miatt. Mivel gyorsan elkezdtünk levéltárba járni. Egészen egyszerűen Koszta Tanár Úr bemutatott minket az egyik fő-levéltárosnak. Az őrről azt kell tudni, hogy „eredeti oklevélhez hozzájutni csak a testén át” volt lehetőség, ahhoz egyetemi hallgató nem nyúlhat hozzá, aminek nyilván van egy állományvédelmi szempontja. Ezért én úgy kutattam, hogy Koszta Tanár úr kérte ki az eredeti okleveleket, én meg kikértem az övéit, ami fényképen is olvasható volt. A problémát azt jelentette, hogy kurrens szakirodalom nem létezett Magyarországon. Az akkori HÖK kutatást is támogatott, így voltam kétszer is 1993 őszén és 1994 tavaszán összesen 5 hétig Dél-Walesben, ahol reggeltől estig fénymásoltam. A repülőgépen minden súlylehetőséget kihasználtam, hogy minél több mindent hozzak haza, másképp akkoriban nem nagyon lehetett. A CEU megjelentével könnyebb lett, mivel megjelentek kifejezetten kurrens szakmunkák. Ma nyilván sokkal könnyebb, a saját bőrömön is tapasztalom, hisz kutatok. Ma jóval könnyebb hozzájutni, mivel nagyon gyorsan megjelenik a világhálón, nem is feltétlen a helyi könyvtárokon keresztül, hanem „szürke zónákon” át (nevezzük őket jobbhíján így). Ugyanakkor annyiban nehezebb a mostaniaknak, hogy a mi időnkben működött az a mentség, hogy egy adott munkához nem jutottam hozzá. Ma egy doktori disszertáció esetében ez nehezen elképzelhető jó kifogásnak, miközben előfordul, de a bizottság ezt nem biztos, hogy jó szemmel nézi. De muszáj szóba hoznom azt is, hogy van egy „feelingje is”, hogy az ember ott ül a Vatikánban, a Bibliothéque National-ban, az Archives Nationales-ban, és ott közben nyilván van utána lehetőség „kultur-turisztikára” is helyben. A COVID-os időkben ez a kijárás- és látogatáskorlátozás fájó pont. Meg az is jó érv, hogy a digitalizált állománnyal könnyebb dolgozni sok esetben, mint az eredetivel.

DB:
Egyetért-e azzal, hogy ma a középkort negatívan ítélik meg. Ennek az oka, hogy valami sötét dolognak ítélik meg, vagy kevés az érdeklődés? Hogy lehet az érdeklődést felkelteni. Amikor Ön ír, akkor van annak valami szempontja, hogy hogyan lehet felkelteni a hallgatóság érdeklődését?

HZS:
Az első kérdésre nagyon nehezen tudok meggyőző választ adni, de vannak sejtéseim. Az biztos, hogy egyre távolabb kerülünk a középkor megértésétől. Néhány évtized is nagyon sokat jelent. A két világháború közötti időszakban eldugott kis falvakban az élet közel sem volt távol a középkortól. Ma mindenhova elért a civilizáció. Tehát nem tudnak tőle távol maradni, ez pedig átalakítja az eldugott helyek újraértékelését. A nyelvtudás is fontos, mint görög, latin, ószláv. Ez pedig folyamatosan kopik ki a hétköznapi gyakorlatból. Emiatt elszakadnak a megértéshez köthető szálak.

DB:
Igen, mert egyszerűbb az, hogy valaki angolul-németül olvas egy szakmunkát, mint hozzá nyúl egy korabeli szláv szöveghez, mondván, hogy ugyanaz van benne, miért venném elő az eredetit?

HZS:
Abszolút egyetértek, és ezért van súlya ennek a szakmának. Az én megítélésem szerint az egy pozitív változás, hogy nagyon sok mindenhez hozzá tudunk férni, és olyan bőség van, amire korábban példa sem volt. Az is látszik viszont, hogy nehéz utánpótlást nevelni, hogy például új kérdéseket fogalmazzunk meg. Azért tartom jó szakmának a középkort, mivel mindennek története van. Aki történésszé válik, az egész életében habzsol, mivel mindennek története van. Ezért néha a végtelennek és unalmasnak tűnő historiográfia is tud izgalmas lenni. A másik pedig, bár nem szeretem a „sötét” szót, emögött Hollywood-ot, a Netflixet és másokat sejtek. Ezt a „kemény, vérengzős, durva, de persze egy kis romantikus középkort vigyük el az emberek közé, rászocializálva őket”, ez pedig a korról kialakított képet nagyon erősen befolyásolja. A hallgatós létem alatt érdekes, ez a „sötét középkor” nem tartott távol attól, hogy a középkort válasszam. Középkorászok nem is nevezik annak soha. Az átlagemberekre talán az hatott, hogy a reneszánsz fénye mellett eltörpül a középkoré.

DB:
Pedig van annyira fontos civilizációs fejlődés szempontjából a középkor, mint a reneszánsz. A kettő egymás nélkül nem létezik.

HZS:
Ugyanezt gondolom, ez egy végtelenül felületes véleményalkotás: ha az adott korba próbálunk belehelyezkedni, nem felejtve, hogy 21. századi aggyal gondolkodunk, akkor inkább bele se kezdjünk, mivel semmi értelme, kiragadván példákat a koraszakból. Talán 100 év múlva ha még lesz a Föld (klímahelyzet), valószínűleg ugyanezt fogjuk gondolni, hogy Úr Isten, ezek ilyen papíralapú tárgyakat lapozgattak, és könyvnek hívták.

DB:
Tanár Úr említette, hogy Koszta Tanár úr volt a mentora.

HZS:
Az fontos, hogy Koszta Tanár Úr többnyire inkább ténylegesen mentor volt, de a szakmát nem tőle tanultam meg.

DB:
Ez érdekelt volna, hogy a Tanár Úrnak ki volt a témavezetője?

HZS:
Ez azért roppant érdekes kérdés, mert én azt hiszem ebben kicsit „kakukktojás” voltam. De azt kell mondjam, hogy kilógtam a sorból. A sikeres alap- és mesterszakos dolgozatom után, melynek Koszta Tanár Úr volt a témavezetője, ő is azt mondta, hogy az ő kompetenciáin ez túl van. Én emiatt sok emberhez mentem segítségért. Szegeden és a CEU-n is elvégeztem a doktori iskolát, az ottani témavezetőm, aki Laszlovszky József volt, is sok mindenben segített. De nekem két jelentős külföldi mentorom volt, az egyik a torontói egyetemen tanító Michael Gervers, akinek magyar felesége volt, emiatt rendszeresen járt Magyarországon. Először Párizsban konzultáltam vele, az pedig közelebb volt, mint Torontó. A másik egy Anthony Luttrell nevű kutató, aki a johannita kutatás legnagyobb alakja, mai napig, mostanság 90 felett lehet, és még mindig aktív! Amit valójában tanultam, az igaziból kettejükhöz köthető. Bármikor mehettem hozzájuk. Volt egy nagyon kedves, idős angol házaspár, akikkel jó barátságot kötöttem, egykorúak voltak Luttrell-lel, akik mindketten Bathban laktak. Nem viccelek, két utcára egymástól. Ez egyszer kiderült. Ezt a családot évente legalább egyszer meglátogattam, és akkor amikor náluk voltam, meglátogattam Luttrell-t, még akkor is, amikor már a család nem Bathban lakott. Volt, hogy egy egész hétig ott laktam Luttrell-nél, és akkor volt, hogy egész estéket dolgoztunk 1-1 kéziraton, úgyhogy nagyon sokat köszönhettem neki is, illetve Almási és Makk Tanár uraknak. Azt pedig, hogy hogyan kell órát felépíteni, Kristó professzortól tanultam meg. A várostörténet titkait Petrovics István Tanár Úrtól. Ez volt annak idején a medievisztika aranykora. Akkor jött számos vendég oktató, a kodikológiát például Sarbak Gábortól tanultam, aki a legjobb ismerője a témának.

DB:
- Ha a johannitákon kívül ki lehet emelni egy másik lovagrendet, akikkel szívesen foglalkozott, akkor melyik lenne az?

HZS:
Kicsit nehezen megválaszolható a kérdés, azért, mert a kezdetektől fogva mindegyik lovagrenden rajta tartottam a szemem, mivel ahhoz, hogy ismerjem a johanniták történetét, ismerni kellett a többi lovagrend történetét is. Például amiatt, hogy mitől sajátos a Szent János lovagrend szabályzata. Azért is kényszerhelyzetre utal, mivel Európa számos részén a templomos felosztás után a johanniták vitték tovább a birtokokat. Volt, amikor a Német Lovagrenddel is foglalkozni kellett, ekkor keltette fel az érdeklődésem a téma. Egyszer, Dél-Itáliában egy „tanulmányúton” vettem részt, meglátogattunk számos német lovagrendi rendházat, akkor szerettem bele, körülbelül 15 éve. Dél-Itália ilyen szempontból, II. Frigyes miatt is fontos annyira, mint az északi területek (Baltikum). A képbe egyszer csak bejöttek a hispániai rendek is. Sokáig a dél-portugáliai Palmelában volt egy konferencia, ez ma már többnyire mindegyik lovagrenddel foglalkozik. Régebben még erősen felül voltak reprezentálva a spanyol és portugál rendek.

DB:
Milyen volt a lovagrendek helyzete Magyarországon? Tehát ha valaki utána szeretne olvasni akár a johannitáknak, templomosoknak, hogy hol telepedtek meg, kiktől kaptak privilégiumokat, földeket, akkor van ennek valamennyi szakirodalma?

HZS:
- Igen, ma már szerencsére van irodalma, főleg angol nyelvű volt. Pont most tíz éve, hogy megjelent egy népszerűsítő munka a lovagrendekről, Pósán Lászlóval közösen, ennek mind-mind van magyar fejezete. A johanniták késő-középkori történetével nem foglalkoztam, a Zsigmond-kor elejéig dolgoztam fel a történetüket.

DB:
Tudom, hogy nagy Monty-Python rajongó, az érdekelne, hogy a színészek, mikor készítették a Grál-lovagokról készült filmjüket, akkor mennyire nyúltak hozzá a forrásokhoz? Mennyire hiteles? Tudom, hogy vannak olyan részek, amik megfelelnek a valóságnak. Azt is tudom, hogy hozzányúltak a korabeli anyagokhoz, akár a vérnyúl vagy a lovagi kultúra, hogy két példát említsek. Mit gondol ezekről?

HZS:
Nehéz a válasz. A hiteles jelzővel van egy kis problémám, mivel ugyebár ez egy fikció. Bármi, ami a valósággal összefügg, az fontos, de attól fikció. De hogy mi a mozgatórugója, az egy nagyon fontos dolog. Látszólag teljesen abszurd humor, de a valóság, hogy rengeteg a valóság-elem, ami felvan turbózva angol humorral. A másik a csapattal függ össze. Vannak köztük „látszólag őrültek”. De azt nem szabad elvitatni, hogy ott van Terry Jones, aki a BBC-nek számos népszerűsítő dokumentumfilmet készített, például a keresztes hadjáratokról. Maguk kevesebben tudják például, hogy a szegedi egyetemi tékában ezek a felvételek megtalálhatóak. Erről egész komoly meta-ismeret van. Őket hívjuk Monty-Python enciklopédistáknak. Például innen lehet tudni, hogy a gyilkos nyúl a Notre-Dame-székesegyház egyik kőfaragványán található, onnan ihlette a szerzőket. Z. Karvalics László Tanár úr azt is megtette, hogy több száz autentikus vérnyúl ábrázolást gyűjtött össze, melyről egy munkát is írt. Ennek ezek szerint nagyon komoly középkori ikonográfiája van, semmint irodalma. A gyávaságot, a megfutamodást középkori erényekkel lehet párba állítani. Ilyen ábrázolás, avagy illumináció például a csiga is.

A Gyalog-galopp című film ikonikus "vérnyúl"-jelenete

DB:
Sőt, ha jól tudom, léteztek középkori bestiáriumok is, ahol ott volt a vérnyúl, vámpír, illetve egyéb középkori „szörnyetegek”.

HZS:
Ezt nagyon jól tudja, amikor egy középkori illusztrátor diszített, volt egyfajta kézikönyve, és az adott szövegrészhez választottak, hogy mi illik. Azt kell mondjam, az ő tevékenységüknek aligha volt határa.

DB:
Ha már itt tartunk, hogy fantázia és középkori kitalációk, akkor mit tudunk az első éjszaka jogáról, a női pápáról, vagy a vérnyúlról? Kinek állt érdekében azt elterjeszteni, hogy „gyilkos nyúl bóklászik Párizs környékén”, vagy hogy egy női pápa ült a pápai trónon? A Tanár Úr felhívta a figyelmet arra, hogy a rosszindulatú pletyka mögött mindig van egy kitaláló. Meglehet fogni, hogy kik ezek az emberek, vagy esélytelen felfedni a kilétüket?

HZS:
Egyáltalán nem esélytelen, már csak azért sem, mert akkor nem vállalkoznék rá, hogy erről vezessek kurzust, „Középkori mítoszok és legendák” címen. Nem mindig lehet megállapítani. Ha bármilyen kijelentést tennénk, az túlzóan általánosító lenne, ezért egyesével kell lebontani, Nagy Columbo rajongó vagyok, aki mindig az indítékot keresi, hasonlóan én is az indítékot keresem. És ez sokszor megvan. Például a női pápa, ez a ferencesektől indul el, „rossz hírbe hozás” volt a cél, a pápa, a pápai kúria renoméját kívánták rontani. Minél abszurdabb, annál jobb. Minél abszurdabb, annál nehezebb bizonyítani az ellenkezőjét. A mítoszok jelentős része nem tudatos mítoszteremtés, vagy mítoszkeltés során jön létre, hanem ezek egyszerűen önállóan életre kelnek. Sokszor azért, mert időben nagyon távol kapnak szárnyra, ezért nehéz utána járni, hogy emögött mi áll, mikor elindult. Az, hogy gyorsan terjed, ahhoz egy példa: A rendszerváltás után egy kereskedelmi csatorna kísérletet végzett, azt hiszem Zalában, hogy hallottak-e már a vérnyúlról. Tízből kilenc azt mondta, hogy marhaság, egy mondta, hogy talán. Rendszerességgel történt, hogy a híradó végén betették azt, hogy vérnyulat láttak Zalában, és ki is mentek felmérni megint, és akkor már tízből hat ember mondta, hogy igen, sőt kettő látta is! Megvannak a középkori médiumok, amivel bárkivel bármit el lehetett hitetni.

DB:
A középkori ember gondolkozásához szoktam felhozni azt az ellenérvet, hogy a „sötét középkor” emberei se gondolkodtak sokkalta másképp mint mi, a mindennapos problémákra keresték a megoldásokat, ezt kell megérteni, most hogy voltak furcsa szegmensei, például amit Huizinga ír le, hogy a körmenet Párizsban jár, és az utcasarok egyik végén megy a körmenet, a másik sarkon meg bálvány-pogány szobrok mellett emberek vannak. Valahogy ez a két szegmens a középkorban nagyon jól megfért egymás mellett, de jól bemutatja azt is, hogy a középkor embere se gondolkozott sokkalta másképebben mint mi.

HZS:
Ugyanezt gondolom, hogy nagyon jól megfértek egymás mellett, valóban. Azt is szeretném elmondani a mítosz-keltők védelmében, hogy néha a szándékosság pozitív mozgatórugói lehetnek. Például, ha én azt szeretném, hogy lámpaoltás után ne mászkáljanak ki a városon kívül, és hiába doboltatom ki vásárkor, minden héten, hogy ne mászkáljanak, és néha velük szörnyű dolog történik, akkor elindítok egy olyan példát, hogy a városon kívül a zsákos emberek, vagy hobbitok elrabolják az embereket, és megkínozzák őket. Ha ezt ügyesen csinálom, akkor az embereket a puszta pletyka és a félelem a városon belül tartja. De van ennek egy gyerekekre vonatkozó változata. Az én gyerekkoromban azt mondták, aki a kapun kívül megy, azt elviszi a rendkívül szörnyű bagoly, mindenféle nemiszervére utaló fémmel együtt, ami teljesen mitikus lény volt. Én a rettegés fokán voltam, ha csak elképzeltem azt a baglyot, majd rájöttem a felnőttkor küszöbén, hogy lehet ilyen nincs. Azt akarták a szülők elérni, hogy ne menjek ki a kapun kívülre.

DB:
Lenne még egy kérdésem, ha már félelemkeltés került szóba, hogy mikor Könyves Kálmán törvényét idézzük a strigákról, akkor miért kaptak olyan értelmet, hogy ők boszorkányok, vagy valamiféle szörnyű lények?

HZS:
Ennek végtelenül egyszerű magyarázata van, arról van szó, hogy valaki azt látta benne, ami nincs ott. Szerintem Kálmán nem a boszorkányokról beszél, szerintem ezek a strigák akikről beszél vagy nehezen elképzelhető lények, vagy talán a mai vámpírok. De ő rájuk mondta, hogy ilyenek nincsenek. Ő azt akarta pontosítani, hogy mivel ilyen lények nincsenek, így jogi eljárást ellenük nem is lehet indítani. Ez a jogelv egyik fontos pillére, az oksági pillér. „Ha nincs hétfejű sárkány, akkor hétfejű sárkányokról ne hozzunk törvényt”. Nagyjából ez munkálkodott Kálmán fejében is. Az, hogy boszorkányoknak gondoltak valakiket, arról Kálmán nagyon is tudott, ezek a szemmel-verők, meg a transzcendens erejüket rossz célra használók, de Kálmán nem róluk beszélt.

DB:
Mi a véleménye arról, mi a medievisztika jövője? Elfogyófélben vagyunk? Valahogy fel lehet az érdeklődést kelteni?

HZS:
Ez egy nehéz kérdés, főleg azért, mert úgy gondolom, persze, van jövője, aminek egy részét látom is. Ha szűk látókörűen nézem, akkor nehezebb választ adni. Azért, mert sokkal jobbak ma a kutatási lehetőségek, ugyanakkor jóval kevesebben jönnek erre a pályára. De ennek nem az érdeklődés az oka.

DB:
Ha szabad közbe szólnom, Gyenge Zoltán Dékán Úr mondta azt egyszer, hogy nem az érdeklődés a legnagyobb probléma, hanem hogy a mai fiatalság nagyon nem, vagy keveset olvas, aminek az egyik oka a digitalizáció, ami megölte a könyvalapú kultúrát.

HZS:
Én is egyetértek ezzel, de nehéz mellette elmenni. A két dolog kicsit elmegy egymás mellett. Én is tele vagyok digitális cuccokkal, ezeken több tízezer könyv van meg digitális formában. Van, ami scannelve, de ezek jelentős része eleve digitális tartalomként jön létre. Én azt látom, hogy sok digitális tartalmat fogyaszt a fiatal generáció, de ez nem föltétlenül puszta olvasás. A tudományunk pedig erre van berendezkedve. Igen, de akkor meg a medievisztikának újabb ágai jöhetnek előtérbe, amik mondjuk nem szöveg-központúak. A vizualitás. Nem pusztán arról van szó, hogy a középkor szerette a képeket, ami nem azért van, mert annyira szerette a képeket, hanem mert a középkor túlnyomó része írástudatlan volt. Számukra a vizuális információ befogadása fontos volt. Emiatt olyan területek futnak fel, melyek elhanyagoltak voltak. De ezekhez rengeteget kell olvasni. Azt látom, hogy aki a középkor kutatására adja a fejét, az versenyhátrányba kerül azokkal szemben, akik már doktori stúdiumot végeznek. Mivel azt gondolom, hogy 1-2 nyelv ismerete mellett az érdeklődése viszi előrébb, a középkorral kapcsolatban azonban ez nem igaz, mivel a nyelvismeret akkor kell, amikor elkezd olvasni, ugyanis latin nyelvismeret is muszáj. Hogy mi a megoldás, azt nehéz megválaszolni.

DB:
Vannak jó törekvések, például középkori paraszt-éttermek, Komárom fölött egy falu. Középkori ételeket főznek, szakácskönyv alapján, középkori környezetben. Vagy például Sümeg, Esztergom, Egerben egy vártúra, megtanulni a térség történetét, találkozhat a középkori dolgokkal, csodálkozván, hogy „Jéé, ennek mégis csak van valami középkori eredete.”

HZS:
Abszolút, és jó, hogy szóba hozta, felelősségét látom a szakmának, hogy népszerűsíteni próbálja ezeket a dolgokat. Az utánpótlást ehhez meg kell találni. Évek óta működik a Kutatók Éjszakája. Azt gondolom, minden eszközzel fel kell keltenünk a diákok érdeklődését, hogy az egyetemi évekre szárba szökkenjen ez az érdeklődés.

DB:
Igen.  A középiskolai éveimben én nem szerettem a középkort, viszont, ahogy bekerültem az egyetemre, úgy egyre inkább megtetszett. De egyetértek azzal, hogy az érdeklődést korán ki kell váltani.

HZS:
Ugyanezt gondolom. Mivel azt látom, hogy az általános és középiskolákban nem kelti fel az érdeklődést az oktatás. Máshol pedig néhányakat elindíthatnak ezen az úton.

DB:
Rendben. A kérdések végére értünk. Köszönöm a türelmét, és a válaszait.