"Isi, tu nostra dea es..."

Ízisz és Ozirisz kultuszának európai története

Facebook

2022. március 18. - Középkor és Kora Újkor Klub

Ízisz és Ozirisz neve sokak számára lehet ismerős, s máig a legismertebb egyiptomi istenek közé tartoznak. Mítoszukat a boiótiai Khairóneia városából származó Plutarkhosz őrizte meg a legteljesebben számunkra a magyar fordításban is megjelent Iszisz és Oszirisz című művében, amely néhány évvel a halála előtt, 120 táján készült el. E cikkemmel Egyiptom e nagy isteni hármassága (Ízisz, Ozirisz, Hórusz) európai tiszteletének állítok emléket, akiket más istenek is elkísértek ősi otthonukból, és az egész Birodalomban, így Pannoniában is nagy tiszteletben álltak.

A kezdetek

Az egyik legrégebbi európai régészeti lelet, amely Íziszhez köthető, egy a Lefkandi[1] temetőjében talált fajansz nyaklánc[2], melyet a protogeometrikus korra datálnak (kb. i. e. 1050-900)[3], s ma az Eretriai Régészeti Múzeumban őrzik. A nyaklánc 53 db, jó állapotban megőrződött, hosszúkás és egyforma medálból áll, amelyek a nyaklánc kapocsa felé egyre rövidülnek, és a gyermek Hóruszt szoptató Íziszt ábrázolják, az egyiptomi ikonográfiai szabályoknak megfelelően. A nyakláncot más Ciprusból és Föníciából importált értékes tárgyakkal együtt találták meg a Lefkandi nekropoliszban, ami ékes bizonyítéka a térség közel-keleti kereskedelmi kapcsolatainak, Szíriában, Palesztinában és Cipruson ugyanakkor Ízisz kultusza egészen a bronzkorig visszanyúlóan kimutatható.[4]

Vallási szempontból jelentős leletnek számít egy az istennőt ábrázoló fajansz szobor, amely egy eleusziszi gazdag hölgy sírjából származik, i. e. 800-ból. Az istennő szobra három fajansz szkarabeusz és több ékszer kíséretében került elő a sírból, amelyek között volt egy arany fülbevaló pár, ezüst gyűrű és egy nagy ezüst fibula, valamint egy fajanszgyöngyből, illetve egy fajanszból és borostyánból készült nyaklánc, emellett pedig egy elefántcsont tű is. A nő minden bizonnyal Démétér istennő papnője lehetett, aki a helyi misztériumkultusz kiemelkedő alakja volt. Ha pedig valóban így volt, akkor Ízisz istennő szobrának előkerülése a sírból bizonyítja, hogy az egyiptomi anyaistennő Démétérrel való azonosítása már jóval Hérodotosz kora előtt is megtörtént.[5]

Egyiptomi fajansznyaklánc, Isis lactans ábrázolással Lefkandiból, kb i. e. 1050-900-ból. Ma az Eretriai Régészeti Múzeumban őrzik.

Az istennő korai jelenlétére van bizonyíték a korinthoszi öbölben fekvő Perachorából is, az i. e. 7. századból, ahonnan az istennő szobra a helyi fogadalmi ajándékok közül került elő.[6] A rhodoszi Kameirosz és Ialüszosz környékéről, valamint Athéné Lindia templomából további fogadalmi ajándékok kerültek elő, amelyek Íziszre utalnak, az i. e. 6-3. század közötti időszakból. Az egyik ilyen egy oszlopon álló antropomorf Ízisz, fején a nevére utaló trón hieroglifával. Ezen a termékenység elemei ugyan nem mutatkoznak, de tisztán egyiptomi stílusú alkotásként ismerik el. Lindoszból és Ialüszoszból ismert egy Hathor-koronás Ízisz szobor (tehénszarvak által körülölelt napkorong), amely az idők folyamán egyre népszerűbbé vált. További Ízisz szobrok ismertek a Kechraki nekropoliszból és a kameiroszi Stipe Votivából. Ikonográfiai folytonosságról beszélni ugyan problematikus lehet, viszont az istennő ábrázolásainak vizuális hasonlóságai az i. e. 6-3. század között nyilvánvalóak. További Kameiroszból származó női szobrokra is vannak példák, amelyek Hölbl szerint innen származnak.[7] Biztosan azonban nem lehet tudni, hogy ezek az ábrázolások Íziszt vagy esetleg Hathort ábrázolják, mivel Íziszt már a 18. dinasztia korában azonosították Hathorral, akitől így számos ikonográfiai elemet átvett, mint a szisztrum, vagy a Hathor-korona.

Az egyiptomi és a görög kulturális kapcsolatok szorosabbá válását az idők folyamán elősegítette Küréné gyarmatosítása i. e. 630-tól, Naukratisz városának alapítása az i. e. 7. század végén a Nílus deltájában, illetve az i. e. 6. századi közös politikai érdekek Babilon és Perzsia ellen, melyek mind jelentős tényezők voltak a görög és az egyiptomi vallás viszonyának alakulásában is. A két ország kapcsolatának szorosabbá válása elősegítette az egyiptomi istenek kultuszának görög vallásba integrálását és a két vallás isteneinek azonosítását. A görög-egyiptomi istenek egymásnak való megfeleltetésére egy közismert korai példa az i. e. 5. században élt Hérodotosz magyarul is olvasható „A görög-perzsa háború” című műve, melynek második könyve foglalkozik Egyiptommal.

Az i. e. 11-10. századból származó Isis lactanst (szoptató Ízisz) ábrázoló nyaklánc, majd az istennő i. e. 8. századtól régészetileg is kimutatható folyamatos jelenléte ellenére úgy tűnik, egészen a hellenisztikus korig nem tagozódott be a görög vallásba, amit az is igazolni látszik, hogy a hellenisztikus kor előtti időkből származó régészeti emlékekben felbukkanó Ízisz szobrok még tradicionális egyiptomi ikonográfiával örökítették meg az istennőt. Az első görögök által gyakorolt egyiptomi kultusz a szívai Amon istené volt, akit még valamikor i. e. 370 előtt fogadtak be az athéniak, és Ammón néven ismerték. Mivel a korszakban Amon Egyiptom legfőbb istenének számított, a görögök a saját főistenükkel, Zeusszal azonosították. Az athéni tábornok és államférfi, Kimon még Amon szívai jósdáját is meglátogatta az i. e. 5. században, Pindarosz pedig még himnuszt is írt ennek az istennek ugyanebben a században.[8] Az i. e. 333/2. évben maguk az athéni tábornokok áldoztak Amonnak, mikor Ízisz istennő kultusza, amellyel a görögök akkor ismerkedtek meg először, még mindig az egyiptomi hajósok kultusza volt, Athén kikötővárosában, Pireuszban (Peiraieusz).[9] Hogy miért férkőzhetett Amon még Íziszt is megelőzve a görögök szívébe, arra nem nehéz válaszolni, hiszen Amonnak volt egy nevezetes jósdája, kultuszának pedig voltak görög közvetítői, Küréné és Naukratisz gyarmatosításának köszönhetően.[10] Amonnak mindenesetre szerepe lehetett Ízisz athéni kultuszának bevezetésében, mivel a görögök theoroi-kat, azaz szent követeket küldtek Pireuszból Szívába, hogy konzultáljanak az istennő kultuszának bevezetéséről, ahogy korábban, az i. e. 5. században Bendisz istennő kultuszát vezették be az athéniak egy dodonai jóslat következményeként. De bárhogy is volt, számunkra ismeretlen attikai egyiptomiak végül engedélyt kaptak a helyi démosztól, hogy Ízisz szentélyét egy kijelölt területen megalapíthassák. Ennek pontos időpontja azonban máig kérdéses,[11] viszont a pireuszi Iseum az egyik legrégebbi Hellászban.[12] Kiemelkedő kultuszhelye volt még az egyiptomi isteneknek ugyanakkor Délosz szigete is, ahol az i. e. 4. század végétől vagy az i. e. 3. század elejétől tisztelték az istennőt. A szigeten még Szerapeum is működött, kb. i. e. 220-től.[13]

A kultusz megjelenése Itáliában és elterjedése a Római Birodalomban

Ízisz és Szerápisz kultuszának legrégebbi nyoma a mai Olaszország területén a szicíliai Szürakuszai (Siracusa) van, ahol már a hellenisztikus kor kezdetétől tisztelték az istenpárt. Ugyan Marcus Claudius Marcellus (i. e. 270-208) i. e. 241-ben elfoglalta Szicíliát, mégsem Szürakuszai jelentette a fő kapcsolódási pontot az istennő kultusza és a rómaiak között. Sokkal inkább Délosz szigete volt a fő közvetítő Egyiptom és Itália között, amikor a szigetet a pontoszi Mithridátész kifosztotta i. e. 88-ban. Ezután sok itáliai kereskedő visszatért szülőföldjére, különösen a déli Campaniába. Ekkoriban kezdtek az egyiptomi kereskedők közvetlenül Puteoliba (Pozzuoli) utazni, hogy Itáliával kereskedjenek. Ízisz és Szerápisz temploma a jelentések szerint kb. i. e. 105-től már biztosan létezett Puteoliban.[14] A Puteoliban gyakorolt egyiptomi kultuszoknak egyik gyönyörű emléke egy öntőformás kerámia lámpa[15], amelyet középen a paterát és szisztrumot tartó Ízisz, tőle balra egy pálmaágat tartó kutyafejű Anubisz, az istennőtől jobbra pedig a meztelen Harpokratész díszít, aki egy cornucopiát (bőségszarut) tart a bal kezében, jobb kezének mutatóujját pedig a szájához tartja. A gyermek Hórusz szájához tartott ujja a gyermekistenek jellemző ikonográfiai eleme volt Egyiptomban, amely az ujját szopó kisgyermeket volt hivatott képileg illusztrálni. A görögök azonban ezt a gesztust a csendre intés, és így a titoktartás szimbólumaként értelmezték. A lámpa öntőformájáról érdemes még tudni, hogy eredeti campaniai gyártmány, nem importált termék. Mindez jól mutatja az egyiptomi kultuszok helyi beágyazottságát.

Öntőformás kerámialámpa Puteoliból, mely középen Íziszt, tőle balra a gyermek Hóruszt, tőle jobbra pedig Anubiszt ábrázolja. Kb. 51-100 között készült, ma a British Museumban őrzik.

Pompeii városában is körülbelül ekkortájt kezdődött az istennő kultusza, ahol nem csak hogy saját temploma volt, de olyan mértékű népszerűségre tett szert, hogy még a magánházak szentélyeiben, a larariumokban is tisztelték.[16] Az istennő eredeti temploma azonban i. sz. 62-ben egy földrengés következtében elpusztult, ám az összeomlott templomot alapjai fölött később újjáépítették. A templom nagy bejáratának mindkét oldalán egy-egy kis oltár foglalt helyet, egyikük Harpokratésznek, a gyermek Hórusznak, a másikuk pedig Anubisznak volt szentelve. Maga a szentély nem volt túl mély, oldalain hat tufapolc volt a vallási képek elhelyezésére, a hátsó fal mentén pedig egy nagy pad Ízisz és Ozirisz szobrainak.[17] A templom szentélyének hátsó részén található egy nagy terem, melyet Ekklesiasterionnak hívnak, és e terem déli falának keleti végéből származik az a ma a Nápolyi Régészeti Múzeumban kiállított festmény, amely Ozirisz gyászceremóniáját ábrázolja, illetve az áldozat bemutatását Ozirisz szarkofágja előtt. A freskó alapján valószínűsíthető, hogy Oziriszhez kapcsolódó misztériumjátékok is zajlottak a templomban. A freskó képét, leírását és annak kinagyított részleteit az alábbi oldalon tudjátok megtekinteni (http://pompeiiinpictures.com/pompeiiinpictures/R8/8%2007%2028%20p14.htm). Az oldal különlegessége, hogy számos képet is találtok a Pompeiiben igen jó állapotban megmaradt Iseumról, illetve az Iseum területéről előkerült kultusztárgyakról.

Róma városa akkor került közvetlen kapcsolatba a hellenizált Ízisz kultuszával, amikor a rómaiak meghódították Dél-Itáliát. Amikor az istennő kultusza elérte a fővárost, vegyes fogadtatásban részesült. Az uralkodó réteg ugyanis nehezen fogadta el az idegen kultuszokat, mert azokat a politikai felfordulás és lázadás melegágyának tartották. Azok számára viszont szimpatikus volt, akiknek mindennapi élete a családi élet körül forgott, hiszen Ízisz hűséges feleségként, illetve gondoskodó anyaként nagyon emberközelinek hatott, így természete hasonló volt az ugyancsak emberi természetű görög istenekéhez. Alternatívát jelentett továbbá azoknak is, akik a római államvallást száraznak és értelmetlennek érezték, hiszen az istennő kultuszában a hangsúly az egyéni istentiszteleten és üdvösségen volt, ami egy sokkal bensőségesebb istenkapcsolatot tett lehetővé.[18] További fontos eleme volt még Ízisz kultuszának, hogy az istennő uralkodott a sors felett is, szemben a görög-római istenek sorssal szembeni alárendeltségével, így reményt is adhatott azoknak, akik életüket kilátástalannak, magukat pedig kiszolgáltatottnak érezték. Emellett a túlvilági élet égető kérdéseiben is biztosabb válaszokat nyújtott az emberek számára.[19] Róma hét fényes templomával az Ízisz-hívőknek is szent városa lesz. I. e. 65-48 között számos szentély épül Ízisz tiszteletére Rómában, amelyet aztán el is pusztítottak. I. e. 43. októberében, a második triumvirátus idején Marcus Antonius, Lepidus és Octavianus megígérték, hogy építenek egy templomot Ízisz és Szerápisz tiszteletére, hogy elismertségüket növeljék a közvélemény tekintetében. Az actiumi csata után (i. e. 31) azonban Octavianus már nem támogatta többé az egyiptomi kultuszokat, valószínűleg mert rendkívüli ellenszenvvel viseltetett Kleopátra iránt, aki Íziszként azonosította magát, és Octavius húgának férjét, Marcus Antoniust is elcsábította. I. e. 28-ban emellett betiltotta az idegen istenek kultuszát a pomeriumtól, azaz Róma szent területének határától 100 lépésnyire, a magánszentélyeket azonban a korábbiaktól eltérően nem pusztították el. Amíg azonban Augustus Szicíliában tartózkodott, i. e. 21-ben, veje, Agrippa kiűzte az egyiptomi kultuszokat a pomeriumból, amelyek Cassius Dio szerint „újra betörtek a városba”, s a külvárosokban is betiltották őket, a városok 7,5 stadion sugarú körzetében. Az üldöztetés azonban nemhogy gyengítette volna, hanem éppen ellenkezőleg, csak erősítette az istennő kultuszát. Ízisz szentélye a Campus Martiuson továbbra is fontos központja maradt az istennő kultuszának Rómán belül. Ezt a templomot aztán Tiberius romboltatta le i. e. 19-ben, egy botrány miatt, mivel híre ment, hogy egy Decius Mundus nevű lovag fizetett a papoknak, hogy segítsenek elcsábítani egy nemes asszonyt, aki ide járt imádkozni az istennőhöz. Az istennő szobrát a Tiberis folyóba dobták, a kultikus eszközöket és ruhákat pedig elégették. Caligula viszont, aki már az istennő híve volt, újjáépítette az Iseum Campense-t i. sz. 38-ban. Otho császár, aki rövid 3 hónapig uralkodott i. sz. 69-ben, szintén Ízisz híve volt. Legnagyobb kora császárkori támogatói a kultusznak azonban kétségtelenül a Flaviusok voltak, különösen Vespasianus, Titus és Domitianus, akik különösen tisztelték ezt az idegen istennőt. A négy császár évében Domitianus nagybátyjával, Flavius Sabinusszal együtt részt vett a Vitellius elleni harcokban, ahonnak Ízisz egyik papjának öltözve tudott csak elmenekülni.[20]

Hispániába a punok vitték Ízisz kultuszát, ahol híresek voltak az istennő templomai gazdag kincseikről. Galliába a Rhône völgye mentén át hatol el a Mosel és a Rajna vidékei felé, ahol az őslakók maguk is imitálták az egyiptomi kultusz tárgyait. Belgicában és a két Germániában a Matronák kultuszához társult Íziszé, mivel a germánok Íziszben a saját Anyaistennőjüket ismerték fel (interpretatio germanica). E felismerés és azonosítás hatására Noricumban Ízisz Noreia néven tisztelték az istennőt, Moesiában pedig a trákok források mellett tisztelték az istennőt, nimfák társaságában. A pontusziak számára Szerápisz védőisten volt, hiszen neki szentelték Bryaxis kolosszális szobrát, s e vidéken a trák Darzalasz istennel azonosították, aki az alvilág, a bőség és az egészség khthonikus istene volt. Egyiptomi bronzszobrok sokaságát tárták fel itt a régészek, az egyiptomi fajanszamulettek pedig Olbián és Pantikapaionon át a dél-oroszországi szarmaták sírjaiba is eljutnak, ahol a holtak nyakába tették őket, láncra fűzve.[21]

Pannóniai emlékek

Pannóniába Ízisz kultusza itáliai közvetítéssel érkezett az i. sz. 1. század közepén, Tóth István szerint a kultusz megalapítója az a „magányos vates”, akinek sírja fölé a később Ovidiusra vonatkoztatott sírverset írták.[22] A kultusz terjedésében kiemelt szerepe volt a Borostyánkő útnak is, amelynek környékét Noricum provinciával együtt politikailag és közgazdaságilag Claudius császár uralkodása idején (41-54) sikerült teljesen megszervezni. Emona (ma Ljubljana) révén pedig biztosított volt az összeköttetés Aquileiával (ma Grado) és Poetovioval (ma Ptuj), míg a Borostyánkő utat Savaria (ma Szombathely) biztosította a Poetovio és Carnuntum (a mai Petronell és Deutsch-Altenburg) közti szakaszon. Emonában a XV. Apollinaris legio veteránjait telepítették le, ugyanakkor érkeztek oda polgári személyek is Észak-Itáliából. A veteránok Savariában is földet kaptak és meggazdagodtak, ezreknek pedig több rabszolgájuk és felszabadított rabszolgájuk volt, akik között ügyes iparosok és kereskedők is akadtak. Mind Emonába, mind pedig Savariába a letelepített lakosság egy része római polgár volt, köztük sok aquileiai kereskedő. A nevezetes családok egyik jeles főtisztviselője volt Tiberius Barbius Valens, aki Savaria egyik fő tisztségviselője volt az i. sz. 1. század második felében. Az ő nevéhez fűződik Savaria egyik legkorábbi Ízisz kultuszhoz köthető emléke: egy, az istennőnek állított oltár.[23]

Az istennő máig híres savariai szentélye először még az 1. században épült fel a colonia ranggal rendelkező város déli külvárosában, a Borostyánkő út közelében. A korai szentély ugyan műhelyek és boltok mögött helyezkedett el, belső díszítése, falfestményei – mind a képprogramját mind pedig a művészeti minőségét tekintve – a pompeii Iseum festményeit idézik. Egyes freskótöredékeken felismerhető a kultusz misztérium-szimbolikája, egy másik töredékből pedig egy pap és egy papnő alakja rekonstruálható.[24] A szentély a Severus-korban (193-235) élte virágkorát, ekkor nagyszabású átépítéseknek és bővítéseknek köszönhetően a szentélyépületet övező udvart három oldalról fedett körüljáró vette körbe, a negyedik oldalon pedig egy reprezentatív bejárati előcsarnok épült. A hat homlokzati oszloppal rendelkező szentélyépületet márvány építészeti tagozatokkal látták el, amelynek domborműveit festéssel emelték ki. A szentély homlokzatának egyik híres reliefjén Ízisz a Szíriuszt jelképező Szóthisz-kutyán ül, kezében pedig szisztrumot rázva indítja meg a Nílus áradását. A különleges dombormű az egyiptomi újévet idézi, amelynek kezdete egybe esett a Nílus áradásával,[25] s 1461 egyiptomi mozgóévenként a folyó áradását a Szíriusz heliakus (napfelkelte előtti) felkelése jelezte, így a csillagot megszemélyesítő Szóthisz, akit az egyiptomiak Szopdetnek hívtak, az egyiptomiak hite szerint megjelenésével hozta meg a Nílus várva-várt áradását. A kutyán lovagló Ízisz reliefjén egyiptomi elem a hátratekintő kutya (vagy sakál) is, amely hieroglif jelként az áradó Nílust is megjeleníti.[26] Az istennő ezen ábrázolása még a Vespasianus kori pénzérméken is megjelenik.[27]

A szombathelyi Iseum homlokzati reliefjének részlete, melyen a kutya alakban megjelenő Szóthisz istennőn ülő Íziszt láthatjuk, amint a kezében lévő szisztrum csörgése által megindítja a Nílus áradását. Ma a szombathelyi Iseumban őrzik.

Nevezetes emléke a hazai egyiptomi kultuszoknak az 1856-ban Sopronban – melynek ókori neve Scarbantia volt – előkerült Ízisznek és Bubasztisznak (Basztet) szentelt oltár, amely sokáig az egyetlen emléke volt a térségben az Ízisz-kultusznak. A lelet alapján Wessetzky Vilmos egyiptológus 1961-es és 1962-es tanulmányaiban még nem feltételezte egy scarbantiai Iseum létét, az oltárról úgy gondolta, hogy eredetileg egy lakóház magánszentélyében állhatott.[28] Az Ízisznek és Bubasztisznak szentelt oltár különlegessége egyébként az is, hogy az oldalán egy Ápisz-bika reliefje található, testén egy holdsarló jelével. A 2002-es ásatások azonban később igazolták a scarbantiai Iseum létét, mely a soproni egykori ferences, majd bencés kolostor felújítási munkái során került elő, annak a helynek a közvetlen közelében, ahol Ízisz és Bubasztisz istennőknek szentelt oltárt korábban megtalálták. Az ásatás során Ízisznek és Ozirisznek szentelt új feliratok is előkerültek, amely az utóbbi évtizedben előkerült legjelentősebb görög-egyiptomi isteneknek szentelt feliratcsoportnak tartható a mainzi Ízisz és Magna Mater ikerszentély feliratos kőemlékei mellett, nem csupán pannóniai, hanem a Római Birodalom viszonylatában is.[29]

A Balatonszabadi egyiptomi oltárkő az i. sz. 2-3. századból, mely balatoni mészkőből készült, s ma a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzik, a múzeumi kiállításon azonban nem tekinthető meg. A kép Wessetzky Vilmos az egyiptomi kultuszemlékek Veszprém megyében című online is elérhető publikációjából származik.

Ozirisz kultuszának emlékei természetesen Savariából sem hiányoztak, ahonnan Oziriszt hagyományos egyiptomi ikonográfiával ábrázoló bronzszobor is előkerült, ami bizonyítja az istenség helyi kultuszát annak ellenére is, hogy a savariai Iseum homlokzati reliefjén az istennő Szerápisszal és Anubisszal együtt is szerepel[30], tehát Szerápisz provinciális jelenléte nem szorította ki Ízisz eredeti egyiptomi párját, Oziriszt sem. Sőt, olyannyira nem, hogy Ozirisz-szobrokat több helyen is találtak Pannónia területén, például Ácson, Brigetio-ban (ma Szőny), Aquincumban (ma Óbuda), Somlójenőn, Duna-Kömlődön, Tevelen, Szekszárdon, és Bátaszéken.[31] Ozirisz hazai kultusza kapcsán kiemelkedő emlék az i. sz. 2-3. századból származó balatonszabadi oltárkő[32] is, amelyet 1960-ban találtak a Balatonszabadi-Fürdőtelep strandján, a part közelében. Az oltárkő két darabra tört, s a Balatonfelvidék kőanyagából készült, mégpedig a Badacsony vidékéről áthozott kőanyagból készítették. Az oltárkő tehát helyi termék, ami már csak amiatt is fontos, mert az oltárkövön az egyiptomi istenek ábrázolását hieroglif jelek is kísérik. Ezek részben helyesen íródtak, részben pedig ügyetlen utánzatok. Egyik oltárkövön olvasható hieroglifa az „isten” szójel, a másik pedig Ozirisz isten hieroglifákkal írt neve, ami egyébként helyesen van leírva. Az írásjelek az Egyiptomon kívüli területek egyiptizáló stílusának jellegzetes termékei. Egy ugyancsak az oltárkövön szereplő „n” betűt megjelenítő (hullámzó vizet megjelenítő) hieroglifa háromszori egymás alatti ismétlése a víz (óegyiptomiul mu) szó jelentését adja, ami az itáliai egyiptomi kultuszok egyik gócpontjának, Ostiának egyik szoborfeliratán hasonló módon jelenik meg. Az egyiptomi írást egyébként nem ismerő, valamilyen minta után dolgozó helybeli kőfaragó műve a balatonszabadi oltár, amely három egyiptomi istenalakot örökített meg. Oziriszt, a túlvilág urát, trónon ülve, kezében tartott hatalmi jelvényekkel (pásztorbot és cséphadaró). Alakja a Halottak könyve 125. fejezetének jelenetét idézi, amikor a halott szíve megmérettetik a Kettős Igazság csarnokában, Maat tollával, az istennő mérlegén. Ha a szív Maat tollával azonos súlyúnak bizonyul, akkor üdvözül, és azonosulhat Ozirisszel. Ha nem, és szívét lehúzza az életében elkövetett bűnök súlya, akkor felfalja azt Ammit, a krokodilfejű, oroszlán felsőtestű és víziló altestű női démon, és az elhunyt ezzel második halált halva örökre és véglegesen megsemmisül. Az oltárkövön szereplő másik istenalak Anubisz, aki előre lépő, visszafelé néző kutyafejű alakként jelenik meg. Az isten visszatekintő kutyafeje a savariai Iseum homlokzati reliefjének kutyán lovagló, az istennőre visszatekintő Ízisz-Szóthiszt idézi, ahol a visszatekintő kutya a „húzni, vonni” jelentéssel bíró hieroglifát idézte fel, a Nílus áradására vonatkozóan, hogy az istennő a szisztrum hangjával kihúzza a Nílus vízét a medréből, előidézve ezzel az áradást. Anubisz esetében azonban ez inkább a lélekvezetői funkciójára utal, mivel ő az, aki vezeti az elhunytat túlvilági útján. Az isten alakjának sokoldalúságára mutat rá az is, hogy az oltárkövön római legionáriusnak öltözve jelenik meg. Az oltárkövön szereplő harmadik istenalak pedig Hórusz, akinek a fején napkorong van, jelezvén isteni mivoltát, kezében tartott dárdája pedig hatalmának szimbóluma. Itt azonban nem gyermekként, hanem apja, Ozirisz gyilkosát, a nagybátyját, Széthet legyőző, felette diadalmaskodó, a trónt magának biztosító uralkodóként jelenik meg. Ilyen uralkodási jelképekkel övezte magát az öröklétre törekvő Ízisz-hívő is. A balatonszabadi egyiptomi oltárkő három istene tehát római ábrázolásmódban ugyan, de az ősi egyiptomi mitológiát eleveníti fel.[33]

A pannóniai egyiptomi kultuszok egyik legjelentősebb, és kétségkívül a legművészibb tárgyegyüttese az egyedi kancsó és tál (vagy inkább serpenyő)[34], amelynek megtalálásáról először a Magyar Tudós Társaság Évkönyveinek első kötetében (1831-1832) Jankovich Miklós írt.[35] A kancsót és tálat a Sopron vármegyei Egyeden találták meg 1831. októberében, s ma a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti gyűjteményét gazdagítja. A 24 cm magas kancsó és a nyéllel ellátott tál intarziás ábrázolásaikkal az ötvösművészet ókori remekei közé tartoznak, anyagát tekintve korinthoszi bronz,[36] keletkezését pedig az i. sz 1. századra teszik.[37] Jelentőségét már Jankovich is felismerte. A kancsó kiöntőnyílásának peremét tojássor, a nyakát berakásos technikával, arany szőlőfürtökkel, ezüstindákkal, arany szőlőfürtökkel, ezüstindákkal és levelekkel gazdag szőlőinda-motívum díszíti. Ez alatt, a kancsó vállán 16 egyiptomi korona látható, melyek alatt kettős spiráldísz fut körbe. A kancsó testén főjelenetként nyolc egyiptomi isten vonul fel:[38] Ízisz, a sólyomfejű Hórusz, aki egyébként teljes emberi alakban is megjelenik, az íbiszfejű Thot és egy szárnyas istennő alakja,[39] akit Wessetzky szintén Íziszként azonosít.[40] Thot a kancsón hosszú bimbózó ágat tart a kezében, amely az „év” jelentésű pálmaág hieroglifának felel meg. Az istenalakok között még lótuszbimbón ülő béka alakját is láthatjuk, amely egy olyan ősi egyiptomi elképzelésre utal, ami a keresztény korig fennmaradt Egyiptomban. A béka a szkarabeuszhoz hasonlóan az újjászületésnek, az öröklétnek, a kopt korban pedig a feltámadásnak lett a szimbóluma Egyiptomban. A kancsón az évet jelentő pálmaág mellett megjelenő béka a víz jelképe, ami az évenként meghatározott időben kiáradó Nílust is jelenti. Ha eredetileg különböző készlethez tartozott is a tál és kancsó, együttes használatukat az ábrázolások tárgyi összefüggése is alátámasztja.[41] A tálon, sajnos meglehetősen rossz állapotban egy sajátos nílusi jelenetet láthatunk. A gazdag növényzetű Nílusban egy víziló alakja tűnik fel, amint átharapja a krokodil testét. Ezt a jelenetet eredetileg egy óbirodalmi sír reliefjei örökítik meg. A központi téma itt is tehát a Nílus, illetve annak évenkénti áradása, amiként annak motívuma a savariai Iseum homlokzati reliefjén is megjelenik. A kancsón mindemellett Hóruszt emberi fejjel, felnőtt férfiként is láthatjuk, amint a gonoszt megtestesítő Apophisz kígyót lándzsájával keresztüldöfi.

A Sopron vármegyei Egyeden talált korinthoszi bronzból készült kancsó és tál, az i. sz. 1. századból. Ma a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményét gazdagítja.

Cikkem terjedelmi okokból sajnos nem tette lehetővé, hogy Ízisz és Ozirisz, valamint isteni kíséretük európai és pannóniai kultuszát a maga teljességében feltárjam, csupán néhány általam fontosnak ítélt tárgyi emlék rövid bemutatására nyílt lehetőség. Remélem, hogy ennek ellenére mégis sikerült egy kis betekintést nyújtanom az istennő és isteni kísérői európai kultikus emlékeibe, ami arra sarkallja majd a kedves olvasót, hogy tovább vizsgálódjon a témában.

Bibliográfia

Danai-Christina Naoum: The Hellenisation of Isis and the spread of the cults (PhD), University of Liverpool, Liverpool, 2008.
N. Coldstream: Geometric Greece 900-700 BC, Routledge Taylor & Francis Group, 2005.
Jaclyn Richmond: The Effects of Greco-Romanization on the Worship of Isis in the Ancient Mediterranean, Senior Thesis, University of Wisconsin in La Crosse, 2008.
Kákosy László (szerk.): Dobrovits Aladár válogatott tanulmányai I. – Egyiptom és az antik világ, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979
Mráv Zsolt – Gabrieli Gabriella: „A scarbantiai Iseum és feliratos emlékei” In Arrabona évfolyam (2011) /1. szám, 201-238.
Mráv Zsolt: „Az alexandriai istenek” In Tóth Endre, Vida Tivadar, Takács Imre (szerk.): Szent Márton és Pannónia – Kereszténység a római világ határán, Pannonhalma-Szombathely, 2016., 29-34.
Plutarkhosz: Iszisz és Oszirisz (ford.: W. Salgó Ágnes), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.
Sterling Dow: „The Egyptian Cults in Athens” In The Harvard Theological Review évfolyam (1937) /4. szám, 184-232.
Tóth István: Pannoniai vallástörténet, Pécsi Tudományegyetem, Ókortörténeti Tanszék – L’Harmattan – Könyvpont, Pécs-Budapest, 2015.
Wessetzky Vilmos: Isis és Osiris Pannóniában, Corvina Kiadó, Budapest, 1989.

Jegyzetek

[1] Egy tengerparti falu Euboea szigetén, annak két fő ókori városa, Chalkisz és Eretria között, Görögországban. Az Euriposra néző hegyfokon egy Xeropolisz néven ismert település egykori meglétéről tanúskodnak a régészeti leletek, melytől keletre és nyugatra kis öblök alkotnak természetes kikötőket. A temetők a településtől északnyugatra fekvő domboldalakon találhatók.

[2] A tárgy képét és adatait lásd: http://odysseus.culture.gr/h/4/eh430.jsp?obj_id=9349 – Itt a nyaklánc korául szolgáló időszak végét 50 évvel korábbra teszik a magyar Hyperión lexikonban megadott évszámokhoz képest.

[3] A geometrikus kor meghatározására vonatkozóan lásd:

http://www2.szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon.php?s=geometrikus%20kor

[4] Danai-Christina Naoum: The Hellenisation of Isis and the spread of the cults (PhD), University of Liverpool, Liverpool, 2008, 20. oldal.

[5] J. N. Coldstream: Geometric Greece 900-700 BC, Routledge Taylor & Francis Group, 2005., 56-57. old.

[6] Naoum 2008, 21. oldal

[7] Naoum 2008, 21. oldal

[8] Sterling Dow: „The Egyptian Cults in Athens” In The Harvard Theological Review 30. évfolyam (1937) /4. szám,

[9] Plutarkhosz: Iszisz és Oszirisz, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986, 90. old.

[10] Dow, 1937, 184. old.

[11] Dow, 1937, 185. old.

[12] Jaclyn Richmond: The Effects of Greco-Romanization on the Worship of Isis in the Ancient Mediterranean, Senior Thesis, University of Wisconsin in La Crosse, 2008, 21. old.

[13] Richmond, 2008, 21-22. old.

[14] Richmond, 2008, 25-26. old.

[15] A tárgy képét és adatait lásd: https://www.britishmuseum.org/collection/object/G_1856-1226-397

[16] Richmond, 2008, 26. old.

[17] Richmond, 2008, 27. old.

[18] Richmond, 2008, 29. old.

[19] Plutarkhosz: Iszisz és Oszirisz, 91. old.

[20] Richmond, 2008, 30-31. old.

[21] Dobrovits válogatott tanulmányai, 1979, 61-62. old.

[22] Tóth István: Pannóniai vallástörténet, Pécsi Tudományegyetem, Ókortörténeti Tanszék – L’Harmattan – Könyvpont, Pécs-Budapest, 2015, 131. old.

[23] Wessetzky Vilmos: Isis és Osiris Pannóniában, Corvina Kiadó, Budapest, 1989, 15. old.

[24] Mráv Zsolt: Az alexandriai istenek in: Tóth Endre, Vida Tivadar, Takács Imre (szerk.): Szent Márton és Pannónia – Kereszténység a római világ határán, Pannonhalma-Szombathely, 2016, 32. old.

[25] Mráv, 2016, 32. old.

[26] Wessetzky, 1989, 20. old.

[27] Wessetzky, 1989, 21. old.

[28] Mráv Zsolt – Gabrieli Gabriella: „A scarbantiai Iseum és feliratos emlékei” In Arrabona 49. évfolyam (2011) /1. szám, 201-238.

[29] Mráv – Gabrieli, 2011, 201. old.

[30] Wessetzky, 1989, 24. old.

[31] Wesetzky, 1989, 40-41. old.

[32] Múzeumi adatlapját lásd: https://www.szepmuveszeti.hu/mutargyak/balatonszabadi-oltarko/

[33] Wessetzky, 1989, 49-52. old.

[34] A tárgy képét lásd itt: https://scontent.fbud4-1.fna.fbcdn.net/v/t1.6435-9/151282884_4068643879814445_5699965962812174095_n.jpg?_nc_cat=110&ccb=1-5&_nc_sid=973b4a&_nc_ohc=NiGa7rzLNz0AX-f5sYu&_nc_ht=scontent.fbud4-1.fna&oh=00_AT-XhDGG-_KEsDNEOeNVR-F5ZVT51C6k6xVJ46MQ1aWRBA&oe=624E5885

[35] Wessetzky, 1989, 30. old.

[36] Lásd a Szépművészeti Múzeum Hyperión adatbázisának tárgyleírását: http://hyperion.szepmuveszeti.hu/hu/targy/4488