(Az alábbi írás a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének Történettudományi Hallgatói Konferenciáján március 3-án elmondott előadásom szövegét tartalmazza)

Minden egyháztörténeti korszaknak megvannak azok a tekintélyes teológusai, akik – legalábbis részben - meghatározzák az adott időszak gondolkodását, mondhatjuk úgy is, hogy „fémjelzik” az adott időszak teológiatörténetét, mint Antiókhiai Szent Ignác, Hitvalló Szent Maximosz, Aquinói Tamás vagy éppen Karl Barth és Henri de Lubac. Alexandriai Kürillosz maga is egy ilyen személye az V-VI. századi egyháztörténetnek, hiszen teológiája és fogalomrendszere végig a krisztológiai viták középpontjában állt. Előadásomban ezen neves teológus tekintélyét szeretném megvizsgálni Jusztinianosz korában, kitérve mind a monofiziták, mind a khalkedóniánusok álláspontjára Kürillosszal kapcsolatban.

Bevezetés I.: Alexandriai Kürillosz

Kürillosz 376 környékén született és nagybátyjának, a szintén alexandriai patriarchaként működő Theophilosznak köszönhetően kiváló nevelésben részesült. Theophilosz halála után, 412-ben Kürillosz vette át az alexandriai egyház irányítását és innentől kezdve egészen 444-ben bekövetkezett haláláig lényegében állandó vitában állt ellenfeleivel. Kezdetben az ariánusokkal vitatkozott, majd konfliktusba került az antiókhiai teológiai iskola egyes prominens alakjaival, mint például Nesztoriosz konstantinápolyi patriarchával. Maga Kürillosz, mint alexandriai patriarcha természetesen az alexandriai teológiai iskola követője volt. Nesztoriosszal a legfőbb vitája Mária istenszülősége, Theotokosz volta körül tört ki, Nesztoriosz ugyanis elutasította a Theotokosz címet, Alexandriai Kürillosz viszont a Logosz, az Isten Ige megtestesülése egyik központi megfogalmazásának vélte. Végül a 431-es epheszoszi (III. egyetemes) zsinaton Kürillosz álláspontja győzött, többek között elfogadták a Nesztoriosz ellen írott 12 anathematizmusát, de olyan módon, hogy az ellenzéket lényegében kirekesztették a zsinatról. A mariológia mellett, pontosabban azzal párhuzamosan Kürillosz a krisztológia területén is polemizált többekkel – itt is elég az antiókhiaiakat említeni – hiszen ezen területek erőteljesen összefüggenek egymással. Az alexandriai patriarcha szóhasználata azonban nem volt egyértelmű egyes fogalmak esetében, mint például a phüszisz és a hüposztaszisz, ami – mint látni fogjuk – később is okozott problémákat, amikor rá hivatkoztak. Ezek a fogalmak időnként úgy tűnnek fel Kürillosz írásaiban, mint felcserélhető kifejezések, ez pedig több antiókhiai szerző esetében zavart okozott. Hans van Loon ugyan The Dyophysite Christology of Cyril of Alexandria című 2009-es könyvében hosszan kifejti, hogy az alexandriai egyházatya álláspontja egyértelműen a „két természet” tanítását támasztja alá a monofizita értelmezésekkel szemben, a korszakban azonban úgy tűnik ez nem volt egyértelmű egyes ellenfelei számára, akik attól tartottak, hogy a fogalmi tisztázatlanság akaratlanul is eretnekséghez vezethet. A 451-es khalkedóni (IV. egyetemes) zsinat maga is tekintélyként kezelte Kürilloszt és írásait, de a zavar miatt igyekezett tisztázni a fogalmakat és dogmatikai döntésében azt vallotta, hogy Krisztus két természet egy személyben, azaz két phüszisz egy hüposztasziszban, emiatt nevezzük ezt hüposztatikus egységnek.

Szent Kürillosz egy ortodox ikonon

Bevezetés II.: Az egyházi helyzet Jusztinianosz korában

Mikor Jusztinianosz 527-ben trónra került, már évtizedek óta dúlt a khalkedóniánusok, nesztoriánusok és monofiziták teológiai harca, amely nagyrészt elméleti síkon mozgott, de időnként véres csatározásokba torkollott, nem egyszer fordultak elő utcai harcok, sőt egyszer-egyszer a felbőszült tömeg magát a patriarchát is meggyilkolta, mint például 459-ben Alexandriában, amikor megölték istentisztelet közben a khalkedóniánus Proterioszt. A khalkedóni zsinat nem volt képes egységet teremteni, több területen heves ellenállást váltott ki az ott megfogalmazott teológiai formula és az antikhalkedóniánus monofiziták kitartottak az általuk kürilloszi gondolatnak vélt „egy természet” tanítása mellett. 482-ben Zénón császár kiadta Akakiosz konstantinápolyi patriarcha segédletével a Henótikont (Egységre való felhívás), amely ugyan nem ítélte el Khalkedónt, de háttérbe szorította az első három egyetemes zsinathoz képest és egy kétértelmű szövegben említette csak meg, miszerint akárki akármilyen újítást talált ki, akár Khalkedónban, akár máshol, az eretnek. 518-ban azonban I. Jusztinosz került a trónra, aki szakított a Henótikonon alapuló politikával és belekezdett a monofiziták üldözésébe. 519-ben például Antiókhiai Szevérosznak, a korszak legjelentősebb monofizita teológusának, antiókhiai patriarchának is el kellett menekülnie Egyiptomba, ahol nagy tisztelettel fogadták, 522-ben pedig minden antikhalkedóniánus püspököt száműztek. Végül 527-ben Jusztinianosz vette át a kormányrudat, amelyet részben már addig is ő birtokolt. Az új császár többféle eszközzel igyekezett elérni az egyházi egységet, először is mérsékelte az üldözéseket, majd 532-ben tárgyalásokat kezdeményezett, melynek során 6 khalkedóniánus és 6 monofizita püspök ült le egymással egy megbeszélésre – ez az ún. Collatio cum Severianis, melyről monofizita és khalkedóniánus beszámolóink is vannak. Végül az itt már csírájukban megjelent „jusztinianoszi” gondolatok nyomán eljutunk a korabeli teológiai viták két fontos állomásához, a „Három fejezet” kérdéséhez és a neokhalkedónianizmushoz, amelyeket még a későbbiekben említeni fogok az előadás folyamán.

I. Jusztinianosz bizánci császár ábrázolása a ravennai San Vitale-templom mozaikján

Alexandriai Kürillosz és a monofiziták

Érdemes áttekinteni, hogy a monofiziták hogyan viszonyultak Alexandriai Kürillosz tekintélyéhez és teológiájához. A nagy alexandriainak egyértelműen voltak olyan bevett kifejezései, amelyek lehetővé tették a monofizita értelmezést. Ilyen volt többek között az az állítása, hogy „egy az Isten Ige megtestesült természete” (μία φύσις τοῦ Θεοῦ Λόγου σεσαρκωμένη), amelyet megtalálunk például a 45. levelében. Alexandriai Kürillosz úgy vélte, hogy ez a formula Alexandriai Athanasziosz írásából való, viszont a művet tévesen tulajdonították neki és eredetileg Laodikeai Apollinariszhoz köthető. Legalább ehhez hasonlóan fontos volt a „két természetből” (ἐκ δύο φύσεων) kitétel, amely azt sugalhatta, hogy Krisztus két természetéből az egyesülés útján egy lett. Ugyanezt a fajta nézetet támogatja a harmadik példám, amely a természetek elméletben való megkülönböztetésére vonatkozik. Alexandriai Kürillosz 46. levelében ezt írja: „Mivel puszta gondolatban (ἐννοίαις) választjuk szét őket – ti. a természeteket -, s különbségüket mintegy a nyomozó vizsgálódás (ἐν [...] θεωρίαις), vagyis az értelem képzelőereje (νοῦ φαντασίαις) által ragadjuk meg, ezért a két természetet nem választjuk külön egymástól.”

Ez csak néhány példa, de talán ezek voltak a legfontosabbak a monofizita teológusok szempontjából. Az V-VI. század jelentős antikhalkedóniánus teológusai, mint például Mabbúgi Philoxénosz és Antiókhiai Szevérosz mindnyájan Kürilloszt követték terminológiájukban és gondolatmenetükben. Utóbbi teológiájában központi szerepe volt többek között az elméletben való megkülönböztetésnek, például egyik művében ezt írja: „Egyedül csak az értelem képzelőereje, a könnyű szemlélődés és a gondolat által van szétválasztva – ti. a természet.” (νοῦ μόνῃ φαντασίᾳ καὶ λεπτῇ θεωρίᾳ καὶ ἐπινοίᾳ διαιρῶν; Eustathius Monachus: Epistola de duabus naturis; PG 86/1., 921 A). Ez is jelzi, hogy Szevérosz nem zárkózott el teljesen a „két természet” megvallásától. A nagy monofizita teológus másik fontos fogalma az „összetett (szünthetosz) természet”, például egyik levelében azt írja, hogy Krisztus mikor emberré lett, akkor „a test vonatkozásában összetetté lett” (σύνθετος πρὸς τὴν σάρκα). Az Isten Ige és az emberi természet eggyé válásának szemléltetésekor Szevérosz idézi Kürillosz neves „égő fa” /”szén” hasonlatát, miszerint ahogy az Isten Ige eggyé lett az egyesüléskor az emberséggel, úgy lesz eggyé a tűz is a fával, mert a fa az a tűz megjelenését és erejét jeleníti meg, az emberség pedig Krisztusban az Isten Ige megjelenését és erejét mutatta meg (Severus of Antioch: A Collection of Letters from Numerous Syriac Manuscripts; I. levél). Szevérosz célja az „összetett” fogalommal pontosan annak a kettőségnek a megőrzése, ami a természetek sajátosságai miatt egyértelmű, hiszen ezek ugyanazon egy Krisztushoz tartoznak és megvannak Krisztusban, de nem úgy, ahogy például Nagy Szent Leó pápa 449-es Tomusa mondja: „mivelhogy mindkét forma önnön tevékenységét végzi a másikkal közösségben” (agit enim utraque forma cum alterius communione quod proprium est), hiszen akkor hogyan lenne egyesülésről beszélni? Ezzel szemben Szevérosz ezt írja: „Nem szabad anatémával sújtanunk azokat, akik természetes tulajdonságokról beszélnek, nevezetesen az istenségről és az emberségről, amelyek az egyetlen Krisztust alkotják. A test test marad akkor is, ha az Isten testtévé lesz, és az Ige sem veszíti el önnön természetét, még ha valóságosan egyesül is az eszes lélekkel és értelemmel bíró testtel, hanem megőrződik a különbözőség csakúgy, mint az azonosság, mégpedig az Emmánuelt alkotó természetek természetes sajátságainak formájában, mivelhogy a test nem alakul át az Ige természetévé, és az Ige sem változik át testté.” Nem engedhető meg azonban a megosztás, mert az egyesülés ezt nem teszi lehetővé és a megkülönböztetés is csak a természetek sajátosságai tekintetében lehetséges, amelyek az istenséghez és az emberséghez kötődnek. Az Isten Ige részesül az emberség, az emberség pedig az Isten Ige tulajdonságaiból és az emberség az Isten Ige tevékenységét és dicsőségét közvetíti, mert Krisztusnak egyetlen természete van, de „két természetből” (ἐκ δύο φύσεων), Szevérosz ugyanis ezen kürilloszi kifejezést is előszeretettel használja. Idő hiányában több példát nem tudok említeni, de úgy vélem Kürillosz tekintélye a monofiziták és főleg a legnagyobb monofizita teológus, Antiókhiai Szevérosz tekintetében megkérdőjelezhetetlen.

A „Három fejezet” kérdése

A „Három fejezet” problematikája a jusztinianoszi egyházpolitika egyik legismertebb részeleme, amely az 540-es években kapott nagy hangsúlyt a császár részéről. De mi is az a „Három fejezet” (Tria Kephalaia; Tria Capitula)? Mopszvesztiai Theodórosz személye és írásai, Küroszi Theodorétosz Alexandriai Kürillosz és az epheszoszi zsinat ellen írt művei, valamint Edesszai Ibasznak a perzsiai Marihoz írt levele. A vád az volt ezen szerzőkkel és írásokkal szemben, hogy nesztoriánus, de legalábbis nesztoriánus gyanús hitelveket tartalmaznak, emellett Küroszi Theodorétosz és Edesszai Ibasz esetében külön az is előkerült vádként, hogy támadták Kürilloszt. Mopszvesztiai Theodórosz művei esetében valóban vannak szöveghelyek, amelyek gyanakvásra adhatnak okot a nesztorianizmust illetően, emellett azt is tudni kell, hogy a nesztoriánusok maguk is az egyik legnagyobb tanítójukként tartják számon. Küroszi Theodorétosz írásai ugyancsak okot adnak a vádak megfogalmazására, ugyanis sokszor dörgedelmes hangnemben bírálták Alexandriai Kürilloszt és a kánonjogilag esetenként problémásnak tekinthető 431-es epheszoszi zsinatot, amelyen Kürillosz önkényesen járt el Nesztoriosszal szemben. Végül Edesszai Ibasz levelét illetően azt érdemes megjegyezni, hogy apollinarizmussal vádolta Kürilloszt, ugyanis ezt írja: „Amikor azonban Kürillosz meg akarta cáfolni Nesztoriosz szavait, félrecsúszott, és beleesett Apollinarisz tanításába/szó szerint: Apollinarisz tanításába zuhanva találtatott” (εὑρέθη ἐμπίπτων εἰς τὸ δόγμα Ἀπολιναρίου), majd ezután nem sokkal az alexandriai patriarcha tanítását „istentelennek” (ἀσεβείας) nevezi. Emellett dicsérte Mopszvesztiai Theodóroszt, többek között azt mondva róla, hogy ő „az igazság hírnöke és az egyház tanítója” (ὁ κῆρυξ τῆς ἀληθείας καὶ διδάσκαλος τῆς ἐκκλησίας) volt, ami szintén nem számított jó „pontnak” a nesztorianizmus gyanúját illetően. Ezen szerzők elítélése azonban nem volt problémamentes, ugyanis Küroszi Theodorétoszt és Edesszai Ibaszt a khalkedóni zsinat rehabilitálta azáltal, hogy az említett két teológus a zsinat előtt átkot, azaz anathémát mondott Nesztorioszra. Így viszont a két szerző támadása Khalkedón támadásának tűnt a khalkedóniánusok egy részének a szemében. Mivel a cél a monofiziták megnyerése volt az egyházi egység számára, ezért Jusztinianosz igyekezett elérni a Három fejezet” elítélését, főleg amiatt, mert a khalkedóni zsinatot mentesíteni akarta azon vád alól, hogy nesztoriánusokat rehabilitált. Theodorétosz és Ibasz azonban külön vétkesek voltak Kürillosz tekintélyének megsértésében is. 551-ben Jusztinianosz kiadta az igaz hitről szóló ediktumát (Confessio rectae fidei), amelyben a 11-13. anathematizmusok fogalmazzák meg a „Három fejezet” elítélését, ezekre épülnek az V. egyetemes zsinat 12-14. kánonjai is. A témánk szempontjából a 13-14. kánonok a lényegesek. A 13. kánonban Küroszi Theodorétosz elítélése olvasható: „Bárki, aki védi Theodorétosz istentelen írásait az igaz hit, az epheszoszi első szent zsinat, a szentek között élő Kürillosz és 12 fejezete ellen és mindent, amit az istentelen Theodórosz és Nesztoriosz érdekében írt…”[1] A 14. anathematizmus pedig így kezdődik: „Bárki, aki védi a levelet, amelyet állítólag Ibasz írt a perzsiai Marihoz, amely (…) azzal vádolja a szentek között élő Kürilloszt – aki a keresztények igaz hitét vallotta – hogy eretnek és Apollinariszhoz hasonló istentelenségeket írt, és rágalmazza az első szent epheszoszi zsinatot, hogy Nesztorioszt kivizsgálás és ítélet nélkül ítélte el, valamint ugyanezen istentelen levél a szentek között élő Kürillosz 12 fejezetét istentelennek és az igaz hittel ellenkezőnek nevezi és megvédi Theodórosz és Nesztoriosz istentelen írásait és tanításait…”[2] Az idézett részekből – amelyekből csak a Kürillosz-ellenességre vonatkozó részeket válogattam ki – véleményem szerint minden kétséget kizáróan látható, hogy az egyik fő vád Küroszi Theodórosszal és Edesszai Ibasszal szemben a Kürillosszal való szembenállás, ami természetesen párosul az egész „Három fejezetet” érintő nesztorianizmussal. Ha a zsinatot övező teológiai útkeresést és a zsinat dogmatikai megfogalmazásait szemügyre vesszük, magától értetődővé válik az is, hogy miért védelmezték Kürillosz tekintélyét ennyire.

Szent Kürillosz ábrázolása egy kopt ikonon, külön kiemelve a háttérben a nagy egyházatya azon kedvelt szófordulatát, hogy "egy az Isten-Ige megtestesült természete"

Az V. egyetemes zsinat és a neokhalkedónianizmus

Ez az ok nem volt más, mint a neokhalkedónianizmus, ami a khalkedóni zsinat dogmatikai határozatának tanítását igyekezett szintetizálni a kürilloszi terminológiával, főleg a 12 anathematizmus szóhasználatával. A khalkedóniánus oldalon ezen álláspont mentén lehet a legjobban észrevenni a nagy alexandriai teológus tekintélyét. A következőkben végignézünk néhány példát a kürilloszi fogalomhasználat előfordulására a zsinat kánonjaiban, amelyek a zsinat aktáinak döntő részével szemben – szerencsénkre – görögül is fennmaradtak. A 4. kánonban ezt olvashatjuk: „az Isten Ige egyesülése a testtel összetétel által volt, ami hüposztatikus (τὴν ἕνωσιν τοῦ θεοῦ λόγου πρὸς τὴν σάρκα κατὰ σύνθεσιν ὁμολογεῖ, ὅπερ ἐστὶ καθ’ ὑπόστασιν), mert az összetétel általi egyesülés Krisztus titkában nem csak megőrzi az az összejött elemeket keveredés nélkül, hanem kizárja a megosztást is” (4. kánon; ACO I, 4, 1. 241.). A hüposztaszisz szerinti egyesülésről már Alexandriai Kürillosz is ír 12 fejezetében, amelyben a 2. anathematizmus fogalmazza meg ezt. Az időnként zavaros fogalomhasználat miatt azonban a „hüposztaszisz szerinti” kifejezés nem volt teljesen egyértelmű, de a jusztinianoszi neokhalkedóniánus tisztázás egyértelművé tette a fogalom jelentését, amelyet a megtestesült Isten Ige egyetlen személyére vonatkoztatott, ezzel pedig megerősítette a khalkedóni zsinat hüposztatikus egységről szóló tanítását. A 7-8. kánonok kimondják, hogy a „két természetben” (ἐν δύο φύσεσιν) és „két természetből” (ἐκ δύο φύσεων) kifejezések egyszerre fejezik ki Krisztus megtestesülésének a titkát, hiszen emberi és isteni természetből áll össze az egyesülés (henószisz) után az egyetlen krisztusi személy (hüposztaszisz), de a két természet nem egyesült egy természetté az egyesülés után sem, hanem a két természet egymással nem keveredik, de nem is szakítható el egymástól. Ezt követően a két természet egymástól elméletben való megkülönböztetéséről ezt írja a 7. kánon: „de ezen elemek (ti. a természetek) különbözőségét, amelyekből ő összetétetett nem csupán képzeletben érti[3] (…), hanem úgy használja a számokat, mintha a természetek elkülönülnének egymástól és önálló létet folytatnának, az ilyen legyen átkozott[4]” A természetek különbözőségének képzeletbeli volta tehát nem a két természet közti tényleges különbség tagadását jelenti, hanem ez a kifejezés védelmezi a természetek keveretlenségét, miközben kifejezi, hogy egymástól nem szakíthatóak el, a természetek nem önálló létezők, mivel az egyedüli önálló létező az a megtestesült Isten Ige egyetlen személye (hüposztaszisz), amely két természetből áll. Ahogy korábban említettem, ezen gondolat Kürillosz esetében is erőteljesen megjelent, így ez is példa a kürilloszi terminológiára. Ugyancsak jó példa az Isten Ige egy, megtestesült természetéről szóló kürilloszi formula magyarázata a 8. kánonban: „Ha valaki vallva, hogy az egyesülés az istenség és az emberség két természetéből ment végbe vagy az Isten Ige egy, megtestesült természetéről szólva nem úgy érti, ahogyan a szent atyák tanították, hogy az isteni és az emberi természetekből a hüposztatikus egység után egy Krisztus alkottatott, hanem megkísérli ezen állítások alapján Krisztus istenségének és testének egyetlen természetét vagy lényegét bevezetni, az ilyen legyen átkozott.”[5] A kánon elismeri a „két természetből” és az „Isten Ige egy, megtestesült természete” formulák lehetséges monofizita olvasatait, de elveti azokat, mint helytelen értelmezéseket és kifejti ezek hüposztatikus egységen alapuló interpretációját, ezzel beemelve a kürilloszi formulákat az igaz hit megvallásába, de úgy, hogy azokat khalkedóniánus alapon magyarázza.

Ez a néhány példa szemlélteti talán legjobban a neokhalkedóniánus álláspont sikerét a khalkedóni zsinat és a kürilloszi terminológia harmonizálásának tekintetében. Kürillosz tekintélye egyértelmű, ezen pedig csak erősít a „Három fejezet” elítélése, melyről korábban már szóltam.

A II. konstantinápolyi zsinat ábrázolása a Nürnbergi krónikában

Konklúziók

Összefoglalásképpen tehát elmondhatjuk, hogy Alexandriai Kürillosz Jusztinianosz korában megkerülhetetlen tekintélynek számított mind a monofiziták, mind a khalkedóniánusok oldalán. Előbbiek igyekeztek felhasználni Kürillosz monofizitának tűnő szövegeit, ezzel alátámasztva saját teológiai álláspontjukat, utóbbiak pedig azon munkálkodtak, hogy bizonyítani tudják, hogy Kürillosz és a khalkedóni zsinat tanítása megegyezik. A nagy alexandriai egyházatya terminológiája kiemelkedő fontosságú, ha a korabeli vitákat értelmezni szeretnénk, hiszen mindkét oldal a fogalmak (hüposztaszisz, phüszisz, en theóriai stb.) magyarázásával próbálta saját teológiai álláspontját erősíteni. A khalkedóni zsinat tekintélye lényegében megegyezik Kürillosz tekintélyével mérték tekintetében, az V. egyetemes zsinaton például olvashatunk olyat, hogy a résztvevők így kiáltottak fel Ibasz levelével kapcsolatban: „Bárki, aki elfogadja, az nem ismeri el az Isten Ige emberré válását! Bárki, aki elfogadja, az elutasítja Kürilloszt! (…) Bárki, aki elfogadja, az elutasítja a khalkedóni szent atyákat! Örökkévaló a khalkedóni zsinat és Kürillosz emléke! Örökkévaló a négy szent zsinat emléke!”[6] A „Három fejezet” kérdése úgyszintén Kürillosz tekintélyét bizonyítja, hiszen a nesztorianizmus mellett a Kürillosz-ellenesség fő vádpontnak számított. Summa summarum, úgy vélem kijelenthetjük, hogy a Jusztinianosz korabeli teológiai viták és tágabb értelemben az VI. századi teológiai viták nem értelmezhetőek Alexandriai Kürillosz személye, tekintélye és terminológiája nélkül.

Bibliográfia

• A Collection of Letters of Severus of Antioch from Numerous Syriac Manuscripts (szerk. E. W. Brooks; Patrologia Orientalis XII, 2.). Paris: Firmin-Didot, 1949.
• ACO I, 1, 6. = Acta Conciliorum Oecumenicorum, II, Pars 6. Concilium Universale Ephesenum (szerk. Eduard Schwartz). Berolini - Lipsiae: Walter de Gruyter & Co., 1928.
• ACO I, 4, 1. = Acta Conciliorum Oecumenicorum, Vol. IV, Pars 1. Concilium Universale Constantinopolitanum sub Iustiniano habitum (szerk. Johann Straub). Berolini: Walter de Gruyter & Co., 1971.
• Baán István: Justinianus császár teológiája. Budapest: Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 1997.
• Besztercei Márk: Jusztinianosz császár és az V. egyetemes zsinat – két vita a VI. század egyháztörténetéből. In: Újkor.hu (https://ujkor.hu/content/jusztinianosz-csaszar-es-az-v-egyetemes-zsinat-ket-vita-a-vi-szazad-egyhaztortenetebol; utolsó letöltés: 2023. 03. 11.)
• Eustathius Monachus: Epistola de duabus naturis; Patrologia Graeca 86/1., 901-942.
• Meyendorff, Jean: Krisztus az ortodox teológiában. Budapest: Osiris-Odigitria, 2003.
• Pásztori-Kupán István: „Edesszai Ibasz levele Mariszhosz: Kétszeri ítélet és kétszeri felmentés ugyanazért a levélért” In Református Szemle évfolyam (2010) /3. szám, 276-292.
• Schwartz, Eduard: Drei dogmatische Schriften Iustinians. München: Verlag der Bayerischen Akademie der Wissenschaften, 1939.
• The Acts of the Council of Constantinople of 553 with related texts on the Three Chapters Controversy (szerk. Richard Price). Vol. I-II. Liverpool: Liverpool University Press, 2009.
• Winkelmann, Friedhelm: Die östlichen Kirchen in der Epoche de christologischen Auseinandersetzungen (5. bis 7. Jahrhundert). Berlin: Evangelische Verlagsanstalt, 1980.

[1] Εἴ τις ἀντιποιεῖται τῶν ἀσεβῶν συγγραμμάτων Θεοδωρήτου τῶν κατὰ τῆς όρθῆ ςπίστεως καὶ τῆς ἐν Ἐφέσωι πρώτης ἁγίας συνόδου καὶ τοῦ ἑν ἁγίοις Κυρίλλου καὶ τῶν δώδεκα αὐτοῦ κεφαλαίων καὶ πάντων, ὧυ συνεγράψατο ὑπὲρ Θεοδώρου καὶ Νεστορίου τῶν δυσσεβῶν... [ACO I, 4, 1. 243.]

[2] καὶ τὸν ἐν ἁγίοις Κύριλλον τὴν ὁρθὴν τῶν Χριστιανῶν πίστιν κηρύξαντα διαβαλλούσης ὡς ἁιρετικὸν καὶ ὁμοίως Ἀπολιναρίωι τῶι δυσσεβεῖ γράψαντα καὶ μεμφομένης τὴν ἐν Ἐφέσωι πρώτην ἁγίαν σύνοδον ὡς χωρὶς κρίσεως καὶ ζητήσεως Νεστόριον καθελοῦσαν, — καὶ τὰ δώδεκα κεφάλαια τοῦ ἐν ἁγίοις Κυρίλλου ἀσεβῆ καὶ ἐναντία τῆι ὀρθῆι πίστει ἀποκαλεῖ ἡ αὐτὴ ἀσεβὴς ἐπιστολὴ καὶ ἐκδικεῖ θεόδωρον καὶ Νεστόριον καὶ τὰ ἀσεβῆ αὐτῶν δόγματα καὶ συγγράμματα… [ACO I, 4, 1. 244.]

[3] μὴ τῆι θεωρίαι μόνηι τὴν διαφορὰν τούτων λαμβάνει, ἐξ ὧν καὶ συνετέθη [ACO I, 4, 1. 242.]

[4] ἀλλ' ἐπὶ τούτωι κέχρηται τῶι άριθμῶι, ὡς κεχωρισμένας καὶ ἰδιοϋποστάτους εἶναι τὰς φύσεις, ὁ τοιοῦτος ἀνάθεμα ἔστω [ACO I, 4, 1. 242.]

[5] Εἴ τις ἐκ δύο φύσεων θεότητος καὶ ἀνθρωπότητος ὁμολογῶν τὴν ἕνωσιν γεγενῆσθαι ἢ μίαν φύσιν τοῦ θεοῦ λόγου σεσαρκωμένην λέγων μὴ οὕτως αὐτὰ λαμβάνηι, καθάπερ οἱ ἁγιοι πατέρες ἐδίδαξαν, ὅτι ἐκ τῆς Θείας φύσεως καὶ τῆς ἀνθρωπίνης τῆς ἑνώσεως καθ' ὑπόστασιν γενομένης εἶς Χριστὸς ἀπετελέσθη, άλλ' ἐκ τῶν τοιούτων φωνῶν μίαν φύσιν ἤτοι οὐσίαν θεότητος καὶ σαρκὸς τοῦ Χριστοῦ εἰσάγειν ἐπιχειρεῖ, ὁ τοιοῶτος ἀνάθεμα ἔστω [ΑϹΟ Ι, 4, 1. 242.]

[6] „qui eam suscipit non confitetur deum verbum hominem factum esse; qui eam suscipit Cyrillum non suscipit (…) qui epistolam suscipit Cyrillum reicit; qui epistolam suscipit Calchedonenses sanctos patres reicit; Calchedonensis synodi et Cyrilli aeterna memoria; sanctarum quattuor synodorum aeterna memoria” [ACO I, 4, 1. 182.]