A keresztény egyház első három századát előszeretettel nevezik a "mártíregyház" korának, hiszen a Római Birodalomban többször lángoltak fel kisebb-nagyobb keresztényüldözések akár császári, akár alacsonyabb szinten. Viszont a történet nem ilyen egyszerű, a császárok kereszténységre adott reakciója korántsem volt egysíkú, ahogy arról majd lentebb olvashattok is, például voltak kifejezetten békésebb időszakok. Remélem cikkemmel egy jó összefoglalót tudok nektek adni ezen témáról, azaz a Római Birodalom és a kereszténység kapcsolatáról, kifejezetten központba helyezve a keresztényüldözések kérdését. Indulás, 3..., 2..., 1...!

A keresztényüldözések tárgyalása előtt mindenképpen szeretnék megemlíteni egy érdekes, ám elfeledett eseményt, amelyről mind Tertullianus, mind pedig Euszebiosz beszámol.^[1] A beszámolók szerint Pilátusnak, mint helytartónak kötelessége volt jelentést tenni a saját területén történt dolgokról, és beszámolt természetesen Jézus Krisztusról és az ő feltámadásáról is. Tiberius a szenátus elé terjesztett egy javaslatot, amely szerint Jézus Krisztust istenné avatták volna, és maga a császár adta le az első „igen” szavazatot, a szenátus azonban végül elutasította a javaslatot. Tiberius azonban továbbra is pártolta a keresztényeket és semmivel sem ártott nekik, sőt, ahogy Tertullianus írja: „A császár nem tágított véleményétől és megfenyegette a keresztények följelentőit, hogy alaposan ellátja bajukat.”^[2]

A keresztények üldözését nem a rómaiak kezdték meg, hanem maguk a zsidók (Pál volt az egyik vezéralakja), az első vértanú (protomartyr), István diakónus is a zsidók áldozata volt.^[3] A rómaiaknál az első nagyobb keresztényüldözésre Tacitus szerint Kr. u. 64-ben került sor (és egészen eltartott 67/68-ig), amikor Nero római császár (ur. Kr. u. 54-68) megvádolta a keresztényeket Róma felgyújtásával.^[4] A Nero-féle üldözés nem az egész birodalomra, csupán magára Róma városára terjedt ki. 64-től 249-ig a keresztények ellen lefolytatott egyéni büntetőeljárások koráról beszélhetünk, mert a megtalált keresztényeket perbe fogták és így ítélték el őket, hacsak nem tagadták meg hitüket. Az I. század végén például Domitianus császár (ur. 81-96) idején sokakat száműztek vagy halálbüntetéssel sújtottak mert nem akarták a császárt imádni, mint Istent^[5] A keresztény perek korának leghíresebb forrása Caius Plinius Caecilius Secundus (ismertebb és rövidebb nevén ifjabb Plinius) levele, melyet Traianus császárnak (ur. 98-117) írt a keresztények ügyében.^[6] Plinius ebben a levélben abban kéri a császár útmutatását, hogy hogyan járjon el a keresztények ügyében. Több mindent is megtudunk Plinius leveléből, amelynek segítségével részleges képet festhetünk a kis-ázsiai keresztényüldözésekről:

• A levél rávilágít arra, hogy tömegesen tértek át minden korosztályból és társadalmi csoportból a keresztény hitre. Erre utal az, amikor az elnéptelenedő templomokról ír, amik elkezdenek újra feltöltődni, illetve az, hogy az áldozati állatok sem voltak kelendőek egy jó ideig.
• Plinius leveléből azt is láthatjuk, hogy már a külső szemlélő is észrevette, hogy nem minden keresztény „igaz” keresztény, az igaz keresztények akkor is ragaszkodtak Krisztushoz, amikor azt mondták rájuk, hogy „makacsok és csökönyösek” és az életükkel kellett fizetniük.
• A levél bizonyíték arra is, hogy Krisztust kezdettől fogva Istenként tisztelték és ez nem csak későbbi dolog, hiszen Plinius szerint a keresztények „karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére”.
• A levélben előkerül egy dilemma, melynek a lényege az, hogy a keresztényeket meg lehet-e büntetni csak azért, mert keresztény, akkor is, ha semmi bűnt nem követett el? Tehát a keresztény név (nomen christianum) az önmagában bűnténynek (crimen) számít-e?

Traianus császár válaszában kifejezi, hogy külön nyomozást nem kell a keresztények ügyében tartani, de akikről kiderül, hogy azok és nem kívánják hitüket feladni, azokat meg kell büntetni (kínzás, kivégzés stb.). A császár azonban kifejezésre juttatta, hogy a névtelen feljelentéseket nem szabad figyelembe venni, hiszen ez a legalávalóbb módszer. Plinius azon kérdésére, hogy maga a keresztény név bűnténynek számít-e, nem kapott választ.

Keresztény mártírok utolsó imája (Jean-Léon Gérôme festménye, 1883)

Tiberius császár, aki a feljegyzések szerint majdnem a római istenek közé emeltette Jézus Krisztust

Nero császár, akinek uralma alatt történt az első római keresztényüldözés

Domitianus császár

Traianus császár, aki ifjabb Pliniusszal is levelezett a keresztények ügyében

Hadrianus császár (ur. 117-138) idejéből is van egy érdekes levél, amelyet a császár küldött Minucius Fundanus ázsiai prokonzulnak. Ebben a levélben Hadrianus is lényegében tartja magát a traianusi állásponthoz, tehát ahhoz, hogy a keresztényeket csak jogos indokkal és törvényes feljelentés esetén lehet letartóztatni.^[7] A keresztény perek korában tehát törvényes feljelentés kellett, ha azonban ez megvolt, akkor viszont a hithű keresztényeket nagyrészt kivégezték, ugyanis nem tűrték a „makacsságukat”, illetve azt sem, hogy megtagadták a császárnak való áldozatbemutatást.^[8]

Marcus Aurelius császár (ur. 161-180) idejében kezdetben viszonylagos béke köszöntött a keresztényekre, bár maga a császár nem rokonszenvezett velük, majd 167-ben kezdődött meg újra az üldözés, amikor is az uralkodó egy rendeletet adott ki, amelynek értelmében többek között a birodalom területén tomboló járvány megfékezése érdekében „az istenek haragjának megfékezésére” áldozatokat kellett bemutatni a római isteneknek szerte az Imperium területén.^[9] Ennek fő okai a birodalomba keletről behurcolt járvány mellett az al-dunai betörések/fosztogatások és a keleti hadszíntéren elszenvedett vereségek voltak, amit mind a császár mind a nép úgy értelmezett, hogy az istenek haragja sújtja a birodalmat. Fontos még megemlíteni, hogy Marcus Aurelius uralkodása alatt, 177-ben haltak mártírhalált a híres „lyoni mártírok”, köztük Photinos lugdunumi (lyoni) püspök, Blandina (aki egy rabszolgalány volt), Sanctus diakónus és egy Alexander nevű frígiai orvos.^[10]

Hadrianus császár

Marcus Aurelius

A keresztények ellen egyénileg indított büntetőeljárások kora Traianus Decius császár (ur. 249-251) idején fejeződött be, amikor a császár Kr. u. 249-ben elrendelte, hogy a birodalom keresztény elöljáróit fel kell kutatni és el kell ítélni, majd 250-ben az összes alattvalónak kötelezővé tette, hogy áldozatot mutassanak be a császárnak és a római isteneknek. Aki ezt nem tette meg, azt halálbüntetéssel sújtották, a hithű keresztények erre a sorsa jutottak, akik pedig áldoztak, azok egy igazolást kaptak erről (Decius-igazolvány (libelli Deciani).^[11] Sok keresztény halt mártírhalált a Decius-féle keresztényüldözések korában több egyházi vezető is vértanúhalált halt, többek között Fabianus római püspök, mások pedig menekülni és bujdosni kényszerültek, mint például Karthágói Cyprianus.^[12] Sokan voltak, aki feladták hitüket és bukottakká (lapsi) váltak, ez pedig nagy vitákat okozott az egyházban.

Decius után Trebonianus Gallus (ur. 251-253) és Valerianus (ur. 253-260) császárok idején is tovább folytak az üldözések, Karthágói Cyprianus például Valerianus idejében halt mártírhalált. Valerianus volt az, aki 258-ban teljesen betiltott minden keresztény összejövetelt és ő volt az is, aki közvetlenül a gyülekezetek vezetőire csapott le először, remélve, hogy a fejeiket vesztett gyülekezetek megszűnnek.^[13] Az üldözés csak Gallienus császár (ur. 253-268 (260-ig Valerianusszal, 260-tól egyedül) idején mérséklődött, aki 260/261-ben kiadott egy rendeletet, melynek értelmében a keresztények újra összegyűlhettek istentiszteletre és visszakapták az elkobzott, istentiszteleti célokra  is használt ingatlanokat és temetőket (ez azonban nem volt egyszintű rendelet a milánói megállapodással).^[14] Gallienus azért tette ezt, mert meg akarta szilárdítani a Római Birodalom belső egységét (amelyre a minden oldalról fenyegetett birodalom túlélése érdekében volt szükség), ez pedig csak úgy sikerülhetett, ha mérsékli a vallási feszültségeket. Innentől kezdve tehát a keresztények a III. század végéig egy aránylagos békében élhettek, nem véletlen, hogy ezt a korszakot a történettudomány kisebb békének (pax minor) vagy gallienusi békének (Pax Gallieniana) nevezi.^[15]

Decius császár arcképe egy korabeli pénzérmén

Egy libellus Decius császár korából

Valerianus császár arcképe

Az utolsó szervezett üldözés Diocletianus császár (ur. 284-305) idején indult el. Diocletianus császár kezdetben megtűrte a keresztényeket, sőt még udvarában is volt egy pár keresztény. Diocletianust és főleg társcsászárát^[16], Galeriust azonban egy Hieroklész nevű neoplatonikus és elkeseredetten keresztényellenes kormányzó (Bithynia kormányzója), valamint a mögötte álló keresztényellenes vallási elit erősen befolyásolta és uszította a keresztények ellen. 297-ben Diocletianus már kiadott egy rendeletet, mely szerint a keresztény hivatalnokoknak áldozniuk kellett a pogány isteneknek vagy elveszítették állásukat.^[17] Ez a rendelet azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és ezért 303. február 23-án megindult a nyílt üldözés. Még ezen a napon Nikomédiában a császári palotával szemben álló, keresztények által istentiszteleti célokra használt épületet lerombolták, majd a következő napon a császár közzétett egy olyan rendeletet, amely előírta az istentiszteleti helyek lerombolását, a szent könyvek kötelező beszolgáltatását és megsemmisítését, illetve a szent edények elkobzását. Pár hónap múlva megjelent egy második rendelet, amely előírta, hogy a klérus tagjait le kell tartóztatni, majd egy harmadik rendelet pedig azt írta elő, hogy a hitüket megtagadó foglyokat el kell engedni, a hitükhöz ragaszkodókat pedig meg kell kínozni.^[18] A negyedik rendeletben 304 tavaszán a birodalom valamennyi polgárát áldozatbemutatásra kényszerítették. Betiltották az istentiszteleteket, kínvallatással próbálták rávenni a keresztényeket a római isteneknek való áldozásra, aki pedig erre nem volt hajlandó, azt kivégezték, jobb esetben pedig eladták rabszolgának.  Ebben az üldözésben vesztette életét például Marcellinus római püspök, illetve két „népszerű” Róma városi mártír is, Szent Ágnes és Szent Sebestyén. Diocletianust Maximianus és Galerius lelkesen követte, egyedül Constantius Chlorus volt kicsit mérsékeltebb, ő csak pár templomot romboltatott le. 305-ben lemondott Diocletianus és Maximianus is, ezzel a „nagy üldözés” befejeződött (Galerius uralmi területén kisebb léptékben folytatódott), Diocletianus rendeletei azonban 311-ig érvényben maradtak, csak ebben az évben szüntette meg Galerius a keresztényüldözést serdicai rendeletében.^[19] A keresztények helyzetét csak a Constantinus és Licinius között megkötött 313-as megegyezés rendezte (amit milánói ediktum néven szoktak emlegetni), amikor bevett vallássá (religio licita) vált a Római Birodalomban a kereszténység, ezzel egy szintre kerülve a többi pogány vallással.

Diocletianus császár, aki elindította az utolsó jelentősebb római keresztényüldözést

Ha tetszett a cikk, akkor kövessétek a Facebook és az Instagram oldalunkat is, hogy ne maradjatok le az újabb írásainkról sem! 

Bibliográfia

Elsődleges források

• 1 Apol = Jusztinosz: I. Apológia
  • Jusztinosz: I. Apológia (ford. Vanyó László) In II. századi görög apologéták (Ókeresztény Írók VIII.; szerk. Vanyó László), Szent István Társulat, Budapest, 1984.
• HE = Euszebiosz egyháztörténete
  • Euszebiosz egyháztörténete (Ókeresztény Írók IV., szerk. Vanyó László, ford. Baán István), Szent István Társulat, Budapest, 1983.
• Ep. = Ifjabb Plinius levelei
  • Plinius, Ifjabb: Levelek (ford. Borzsák István, Maróti Egon, Muraközy Gyula, Szepessy Tibor), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966.
• Nero = Suetonius: Caesarok élete VI. (Nero)
  • Suetonius: Caesarok élete (ford. Kis Ferencné), elérhető itt: https://mek.oszk.hu/03200/03264/03264.htm#11
• Ann. = Tacitus: Évkönyvek
  • Tacitus: Évkönyvek (Annales) In. Tacitus összes művei (ford. Borzsák István) (http://mek.oszk.hu/04300/04353/html/index.htm)
• Apol. = Tertullianus: Apológia/Védőbeszéd
  • Tertullianus: Védőbeszéd (ford. Városi István) In Tertullianus művei (Ókeresztény írók XII.; szerk. Vanyó László), Szent István Társulat, Budapest, 1986.

Szakirodalom

• Akikre nem volt méltó e világ (szerk. Morvay Péter), Hetek.hu Kft., Budapest, 2014.
• Chadwick, Henry: A korai egyház, Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
• Frend, W. H. C.: The rise of Christianity, Fortress Press, Philadelphia, 1985.
• Ladocsi Gáspár: Keresztényüldözés a Római Birodalomban, Szent István Társulat, Budapest, 2018.
• Marton József: A keresztény ókor, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009.
• Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma (I. kötet), JEL kiadó, Budapest, 2013.

Jegyzetek

[1] Eus. HE II, 2.

[2] Tert. Apol. V, 2. A leírtak történelmi hitelességének kérdését nem kívánom eldönteni, nem tartom éppen lehetetlennek, de előfordulhat, hogy egy utólag kitalált történetről van szó.

[3] A történetet lásd ApCsel 6:8-6:15 és ApCsel 7, illetve Ladocsi Gáspár: Keresztényüldözés a Római Birodalomban, Szent István Társulat, Budapest, 2018., 15. oldal (továbbiakban Ladocsi: Keresztényüldözés)

[4] Erről beszámol Tacitus is Évkönyvek című művében (Annales), illetve megemlíti Suetonius is a Caesarok élete című mű 6. könyvében: „Halálbüntetést szabott a keresztényekre, erre a káros, új babonának hódoló népségre” (Suet. Nero 16.) Valószínű, hogy ebben az üldözésben haltak vértanúhalált Pál és Péter apostolok, mindkettőjük esetében a Kr. u. 67 az általánosan elfogadott dátum (egyedül Tacitus teszi Kr. u. 64-re az üldözés dátumát, de ő nem ír például az apostolok haláláról). Ehhez bővebben lásd Ladocsi: Keresztényüldözés, 23-27. és 209. oldal., illetve Marton József: A keresztény ókor, 53. és 56. oldal.

[5] János apostolt nagy valószínűséggel ekkor száműzték Patmosz szigetére.

[6] Plin. Ep. 96 és 97., illetve a levélhez lásd, Akikre nem volt méltó e világ, 47-48. oldal.

[7] A levelet idézi Euszebiosz Egyháztörténet című művében lásd Eus. HE IV, 9., illetve beszámol róla Jusztinosz is, lásd 1 Apol. LXVIII, 3-10.

[8] Ehhez lásd még Chadwick: A korai egyház, 24-25. oldal

[9] Ladocsi: Keresztényüldözések, 58. oldal

[10] Marton József: A keresztény ókor, 83-84. oldal, illetve a történtekről részletesen beszámol Euszebiosz, lásd Eus. HE V, 1. (idézi többek között a lyoni egyház levelét a kis-ázsiai testvérekhez)

[11] Akikre nem volt méltó e világ, 48-49. oldal

[12] W. H. C. Frend: The rise of Christianity, Fortress Press, Philadelphia, 1985, 319. oldal

[13] Chadwick: A korai egyház, 110. oldal

[14] Chadwick: A korai egyház, 110. oldal

[15] Ladocsi: Keresztényüldözések, 138. oldal

[16] Diocletianus császár volt az, aki bevezette a tetrarchia intézményét, tehát hogy a Római Birodalmat kettéosztotta és a keleti részen ő volt az augustusi rangot viselő császár, míg nyugaton Maximianus lett az augustusi rangot viselő császár és 293-tól mindkettőjük alatt volt egy cézári rangot viselő társcsászár (Keleten Galerius, Nyugaton Constantius Chlorus, Nagy Constantinus édesapja).

[17] Akikre nem volt méltó e világ, 49. oldal

[18] Akikre nem volt méltó e világ, 49-50. oldal; Chadwick: A korai egyház, 110-111. oldal; Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma (I. kötet), JEL kiadó, Budapest, 2013, 334-336. oldal

[19] Eus. HE VIII, 17.