"Isten nevében utazunk..." III.

Válogatás a Dél-Alföld középkori emlékeiből

Facebook

2022. augusztus 25. - Meszes Dominik

Szinte biztos vagyok benne, hogy az ország 90%-a, ha középkori emlékeket kíván megtekinteni nem az Alföld déli és keleti részét választja célpontul, hanem például az Őrséget és Nyugat-Magyarországot, ahol megcsodálhatja Aquilai János freskóit Velemérben, vagy a Jáki Nagy Márton által alapított apátság faragványait. Azonban a csak azokat ismerő utazó számára lehetséges, hogy egész életében ismeretlen marad Kiszombor rotundája vagy a Soltszentimrétől nem messze található pusztatorony, holott még ha ezek annyira nem is monumentálisak és jó állapotúak, hordoznak magukban annyi értéket, mint Sopronhorpács temploma vagy Kőszeg középkori erődje. Ráadásul ezek olyannyira nem is frekventált célpontok, így szerény véleményem szerint jobban átadják az épület szellemiségét, mint a sokszor felújított és újraépített észak- és nyugati-magyarországi várak tömkelege, melyekben azóta múzeum vagy éppen hotel, esetleg étterem üzemel, beépített csatornával és áramhálózattal rendelkezik és az egész inkább egy látogatóközponttá avanzsálódik, a hangsúly pedig a benne üzemelő intézményekre tevődik át magáról az épületről. Természetesen ezeknek is megvan a maga bája, azonban ezen cikkemmel igyekszem bemutatni néhány középkori emléket a mai Csongrád-Csanád és Bács-Kiskun megyékből, melyek talán méltatlanul kevés figyelmet kapnak.

(A cikkben az egyéni preferenciám által kiválasztott emlékeket nyugatról keletre haladva mutatom be.)

Soltszentimrei csonkatorony

A legenda szerint a templomot Szent István építtette a térségben elhunyt fiának emlékére. Bár ez igen valószínűtlen, a templom építésének idejét és körülményeit szinte teljesen homály fedi. Ami biztos, hogy Szentimrét 1211-ben már említik a források, 1346-ban pedig már templommal rendelkező helységként tűnik föl. Az orientált templom szögletes záródású szentélye elsősorban gótikus hatást tükröz, azonban a templom nyugati oldalán elhelyezkedő torony lőrésszerű ablakai korábbi építést sejtetnek. A fentebb leírt adatok megfejtésére több különféle megoldás született. Egyesek utólagos átépítéseket feltételeznek, mások pedig tagadják az Árpád-kori eredetet, a falu korábbi templomát pedig máshol keresnék. Amit biztosan tudhatunk, hogy a templom építőanyaga alapvetően réti mészkő (más néven darázskő), de más területekről ideszállított andezitet és andezitufát is találhatunk benne, sőt egy volt római castrum maradványait is felhasználták az építkezések során. A térségben egyedülállónak mondható templom ilyen jó állapotban való megmaradása a Földváry nemzetségnek köszönhető, akik megvédték a templom maradványait a környék építőanyagra áhítozó parasztjaitól. Tőlük az épület és környéke Blaskovits Sándor birtokába került. Neki köszönhetjük a templomról szóló első írást is, melyet 1880-ban jelentetett meg a Pesti Hírlap hasábjain.

A Csonka-torony 2020 nyarán, előtte a Polyák Ferenc által készített, Imre herceg tiszteletére felállított kereszttel

Lajosmizsei pusztatemplom

A következő bemutatott épületünk szintén egy templomrom, méghozzá Mizsepusztán. A templom a hét kun szék egyikének, Mizseszéknek egykori templomaként funkcionált. Építési idejét sokkal tisztábban ismerjük, mint a Csonka-toronyét. A kora gótikus jegyeket mutató, darázskőből épült, keleten sokszögben záródó szentéllyel rendelkező templom valamikor a XIV. század elején épülhetett. A térség oszmán hódítás okozta elnéptelenedése következtében az egykor zsindelytetővel fedett templom az enyészet áldozatává lett, olyannyira, hogy a templom megmaradásának érdekében 1999-ben a falakat is meg kellett erősíteni.

A Lajosmizse legrégebbi építményének számító pusztatemplom 2020 októberében

Bugac, Pétermonostora

Amennyiben valaki figyelemmel követi a magyarországi régészet híreit, szinte biztosan találkozott már Pétermonostora nevével. A mai Bugac nagyközség határában álló egykori monostorról és a körülötte elhelyezkedő temetőről az írott forrásokból nem sokat tudhatunk meg. Első említése 1219-ből származik, ebből azonban csupán annyit olvashatunk ki, hogy a Csongrád (Shung) megyei Péteri apátja István. Írott kútfőink alapján biztosak lehetünk továbbá abban, hogy a monostor és a hatalmas, három hajós bazilika a Becse-Gergely nemzetség kegyurasága alá tartozott. Ezen adatokat a régészet eszközeivel tudjuk bővíteni. A település ásatásai során több, egyértelműen a honfoglalás korára datálható pénzérme kerül elő, ezzel is jelezve az igen korai alapítást. Az apátsági templomot és a tőle északra található kolostort – szintén a pénzérmékből következtetve – a XIII. században építették az ide költöző, nagy valószínűséggel bencés vagy Ágoston-rendi szerzetesek számára. Az apátság fénykora a tatárjárásig tartott. Az ebből a korszakból előkerült leletek komoly kapcsolatokra utalnak. Az ásatás során nem csak nagy számú nyugati és bizánci, hanem még egy XIII. századi örmény pénz is előkerült. A kiásott aranyozott tárgyak száma több, mint háromszáz, ez kiválóan mutatja az itt élők egykori gazdagságát. Ennek a virágkornak a mongolok vetnek véget. Egyes becslések szerint az itt élő népesség akár 90%-a is elpusztulhatott. A korábbi népesség helyére beköltöző nomád kunok pedig a kezdetekben még nem igazán mutatkoztak kereszténynek. Bár lehetséges, hogy a nemzetség és a lassan visszaszivárgó lakosság megpróbálta újjáépíteni a templomot, azonban ez a kísérletük – már amennyiben ténylegesen volt ilyen szándék – kudarcot vallott. Az új lakosság a templomot és a kolostort kőbányának, környékét pedig temetkezőhelynek (az előkerült sírok nagy része ekkor lovas temetkezésre utal) használta. A kunok majd csak a XV. század elején építenek egy igen szerény plébániatemplomot. Ennek környékét a vidék tanyáinak lakossága egészen az 1940-es évekig temetkezőhelynek használta.

Képek az éppen zajló ásatásokról 2020 nyarán

Tiszaalpár falurekonstrukció és földvár

Tiszaalpár területe már a bronzkor óta lakott. A ma is jól látható földsáncokat is ebben az időszakban, kb. Kr.e. 1500-ban emelte a Vatya-kultúra védelmi célzattal. A sáncok viszont egy idő után jelentőségüket vesztették, és az ott élő lakosság már a sáncok tetején is építkezhetett. A régészeti leletek továbbá bizonyítják a településen lévő szarmata majd avar jelenlétet. A templomdombon az utóbbinak egy teljes nagycsaládja élt.

Alpár neve viszont nem innen lett ismerős az országnak, hanem Anonymus Gesta Hungarorum című művéből. A gesta szerint Árpád kétszer is követeket küld Salán vezérhez, területeket kérve. Elsőként Salán

,,Árpád vezér küldötteit kegyesen fogadta és gazdagon megajándékozta, egyszersmind Árpád kívánságait [ti.a Sajóig terjedő föld átadását] szintén teljesítette.”

Árpád másodjára még többet akart

,,Tudniillik elküldték Etet és Vajtát, s mikor ők Alpár homokján megtalálták Salán vezért, elsőben az örömhírt [Itt Szabolcs és Tas győzelme] közölték vele, majd a Zagyva folyóig terjedő földet követelték tőle. Salán vezér ennek hallatára szörnyen megrettent, és rémületében a követelt földet egészen a Zagyva vizéig átengedte Árpád vezérnek, a követeknek meg különféle ajándékokat adott.”

Árpádék ezután is folytatták a győzelmeket és foglalásokat.

,,Salán vezér, mikor megismerte a magyarok hatalmát és tetteit, megijedt, hogy egyszer csak haragra gyulladva őt űzik ki országából. Tehát tanácsot tartván övéivel, követeit a görögök császárához meg a bolgárok vezéréhez küldötte, hogy adjanak neki segítséget az Árpád magyar vezér ellen való küzdelemre. A görög császár és a bolgár vezér nagy hadsereget küldöttek Salán vezérnek. Mikor ezek megérkeztek, azon a helyen, amelyet Titelnek mondanak, nagy öröm támadt a vezér udvarában. Másnap pedig Salán vezér és nemesei tanácsot tartván, követeket küldöttek Árpád vezérhez azzal a felszólítással, hogy a földjüket hagyja el, s induljon haza szülőföldjére. Mikor ezek megérkeztek Árpád vezérhez, és előadták neki Salán vezér üzenetét, Árpád vezér meg nemesei felbosszankodva, ugyanazon követek útján ezt üzenték vissza Salán vezérnek: "A földet, amely a Duna és a Tisza között terül el, azonkívül a Duna vizét, amely Regensburg felől Görögországba folyik, a magunk pénzén szereztük meg akkor, amikor új emberekként megjelentünk itt, s azok ára fejében küldöttük a tizenkét fehér lovat meg a szóban volt többi mást. Ő maga az, aki földje jóságát dicsérve egy nyaláb füvet küldött Alpár homokjáról és egy korsót a Duna vizéből. Megparancsoljuk tehát uratoknak, Salán vezérnek, hogy hagyja el a mi földünket, s amilyen gyorsan csak szaladni tud, hordja el magát a bolgárok földjére, ahonnan ősapja idetelepedett a mi ősapánknak, Attila királynak a halála után. Ha pedig ezt meg nem teszi, tudja meg, hogy mi ellene rögtön hadat indítunk." A követek ennek hallatára, miután megkapták az engedelmet, szomorú arccal Salán vezérhez siettek. Árpád vezér és nemesei pedig az egész hadsereggel elindultak a Zagyva folyótól, és a Tetétlen-hegy mellett ütöttek tábort egészen a Tiszáig. Azután a Tisza partján tovább vonulva, Alpár homokjára érkeztek.” eközben ,,Salán vezér a görögök és bolgárok segédcsapataival együtt elindult Titelről, és övéi biztatására is dühösen Árpád vezér ellen lovagolt. S mialatt a két sereg egymás közelében éjszakázott, egyik sem mert aludni egész éjjel, hanem felnyergelt lovukat kézen tartva virrasztottak. Reggel pedig, még hajnal előtt, mind a két fél készült a csatára. Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenhez, majd imigyen tüzelte vitézeit: "Szittyák, kik a bolgárok dölyféből Hung várától a hungárus nevet kaptátok, a görögöktől való félelem miatt ne feledkezzetek meg kardotokról, és el ne veszítsétek jó hírneveteket. Hanem serényen és vitézül harcoljatok a görögök és bolgárok ellen, akik a mi asszonyainkhoz hasonlítanak, és úgy féljünk a görögök sokaságától, mint az asszonyokétól." Ennek hallatára vitézei nagyon felbuzdultak. Tas fia Lél megfújta a kürtjét, Bogát fia Bulcsú meg felemelte a zászlaját, s az első hadsorban indultak ütközetbe a görögök ellen. Erre harcba elegyedett a két ellenséges csatarend, és kezdtek hevesen vívni egymással. S amikor Árpád vezérnek egész serege viadalra kelt a görögök ellen, igen sokan elestek a görögök és bolgárok közül. A fent említett Salán vezér pedig, amint látta, hogy övéi alulmaradnak a küzdelemben, futásnak eredt, s hogy életét megmentse, Bolgárfejérvárba sietett. A görögök meg bolgárok a magyaroktól való rettegésükben eszüket vesztve elfelejtették, hogy melyik úton jöttek, s midőn életüket mentve futásnak eredtek, a Tiszát kicsiny folyónak vélve, át akartak úszni rajta. De mivel ekkora félelem és rémület szállotta meg őket, a magyaroktól való rettegésükben majdnem mindnyájan a Tisza vizébe vesztek, s alig maradtak néhányan, hogy császárjuknak balsorsukról hírt mondjanak. Ezért azt a helyet, ahol a görögök vesztüket lelték, attól a naptól kezdve mostanig görögök révének hívják.”

Az eseményt Vörösmarty Mihály is elbeszéli ,,Zalán futása” című költeményében. Ezen gyönyörű monda igazságtartalmát azonban okkal kérdőjelezhetjük meg. Nemhogy a csatára, de még Salán vezér létezésére sem találtak még a Gestán kívül más bizonyítékot, így ezt a történetet is -mint Anonymus írásának nagy részét- a névtelen szerző fantáziájának világába kell száműznünk. A valóságban Alpár középkori történetéről szóló ismeretanyagunk rövidebb, mint a Gesta leírása. Annyi biztos, hogy a település nevében lévő Alpár (Olper) szó török eredetű és magyarul nagyjából annyit tesz, hogy ,,hős férfi”. Neve először I. Géza (róla bővebben itt) egyetlen fennmaradt oklevelében jelenik meg. Ebben a király a falu egy részét annak halászatával és a tiszai révhajókkal a szávaszentdemeteri és garamszentbenedeki apátságnak adományozta. A földsáncokat a XII. században átépíthették (talán a Bor-Kalán nemzetség) és így a földvár újra erősségként funkcionálhatott, egészen a tatárjárásig. Ekkor valószínűleg jelentőségét vesztette és ezért lakóhelyként használták. A falu lakott marad egészen „Ozmán vad népének” bejövetelééig. Ekkor az 1341-ben megépült templomát is felgyújtották. A lakosság csak a XVIII. században tért vissza. A földsánc mellett további látványosság egy Árpád-kori falu rekonstrukciója, mely a környéken talált leletek alapján mutatja be az egykor itt éltek mindennapjait.

Naplemente a sáncok tetejéről októberben

A skanzenben található karámrekonstrukció

Kiszombori rotunda

A körtemplom az egykori Csanád vármegye legérdekesebb építészeti emléke. Már csak azért is, mert az építés időpontjának meghatározása a bemutatott műemlékek közül talán itt a legnehezebb. A hatkaréjos rotunda elsősorban a későbbi, Kaukázusban található körtemplomokra hasonlít, magyarországi párhuzamai pedig több mint 100 km-re helyezkednek el tőle. A kutatók elképzelései az építést illetően meglehetősen széles spektrumon mozognak. Minden a témával valaha foglalkozó szakértő más hipotézist vázolt fel. Ezen elképzelések közül egyik sem állja meg teljesen a helyét. Az egyetlen tény, amiben mindenki egyetért, hogy a rotundát valamikor a XI-XII. század között építették. Az építtető(k) személyére vonatkozóan még nagyobb a véleménykülönbség. Felmerült a korai bizánci misszióktól kezdve a johannitákon át az egykor itt birtokos Csanád nemzetség tagjaiig szinte mindenki, aki a fentebb jelzett időszakban tevékenykedett (olyanok is felmerültek, akiknek a térségben nincs igazolható jelenlétük, mint például az említett johanniták!!) Csanád vármegyében. További gondokat okoz a freskók megfestésének datálása is, a vitákba azonban terjedelmi okokból most nem fogok belemenni.

Amit biztosan tudunk, hogy a templom először egy 1134-es tizedjegyzékben bukkan fel az írott emlékekben. A lajstromból következtetve (András plébánosnak tizenöt báni dénárt kellett befizetnie) a környező plébániáknál valamivel tehetősebbnek volt mondható. Zombor olyannyira fejlődött a plébániával együtt, hogy egyes vélekedések szerint 1418-ban – bár ez nem bizonyítható – Zsigmond mezővárosi (oppidum) rangra emelte. A település – ezzel együtt a plébánia is – egészen – bár már korábban is szenvedett el súlyos károkat – az 1596-os tatár betörésig lakott maradt. Ezt követően a török kiűzéséig nem tudunk állandóan itt élő lakosságról. Ezen korban a rotundát a helyi hagyomány szerint a törökök hasznosították mecsetként vagy valamilyen más célra. Ugyan ez biztosan nem kijelenthető, de az oszmán használatra utalhat az egyik fülke oldalán található felirat. Később sokáig a település aktuális templomának oltáraként funkcionált, mígnem 1983. december 21-én ,,átadták” a különválasztott körtemplomot.