Az alábbi cikk egy jelen félévi kurzusomra [Újkori egyetemes történelem 3.] írott szemináriumi dolgozatom lényegében változtatás nélküli szövegét tartalmazza)

A kereszténységre, mint vallásra alapvetően jellemző az aktív missziós tevékenység, a korai egyháztól kezdve ez nem is kérdéses. Azonban nem minden misszió ugyanolyan, sokszor területenként és természetesen misszionáriusonként is változtak a módszerek és a hozzáállás ahhoz, hogy hogyan kívánták az Úr igéjét hirdetni a „pogányoknak”. A XIX. századi Afrika éppen emiatt nem csak a korabeli gyarmatosítóknak jelentett „gazdag vidéket”, hanem a keresztény térítések történetének is igen fontos részterülete. Dolgozatomban főként arra a kérdésre keresem a választ, hogy a kereszténység és a nagyhatalmak imperialista/kolonialista törekvései hogyan viszonyultak egymáshoz (elsősorban brit és francia viszonylatban, hiszen ezen két nemzet volt a leginkább jelen az afrikai missziókban), emellett viszont azt is igyekszem lehetőségeimhez mérten feltérképezni, hogy milyen eszközökkel terjesztették a keresztény misszionáriusok az „igaz hitet” és hogyan reagáltak erre a bennszülött lakosok és politikai erők (erre azonban csak a konklúzióknál térek ki). A szemináriumi dolgozat keretei miatt ezen kérdéseket azonban nem tudom teljes mélységében tárgyalni és az események közül is csak néhányat lesz lehetőségem „felskiccelni”.

A francia afrikai missziók zászlóvivői, a "Fehér atyák" 1878-ban

Történeti előzmények

Afrika területére igen korán eljutott a kereszténység, már az I. század folyamán. Az Apostolok cselekedeteiben már olvashatunk ezzel kapcsolatban egy történetet: „És íme egy szerecsen férfiú, Kandakénak, a szerecsenek királyasszonyának hatalmas komornyikja, ki az ő egész kincstárának felügyelője vala, ki feljött imádkozni Jeruzsálembe”[1] Az egyházi hagyomány alapján két személyt szükséges kiemelnünk az ősegyház korából az afrikai kereszténység kezdetei kapcsán: Máté és Márk. Az előbbi Euszebiosz egyháztörténetének latin kiegészítése szerint (Rufinus) Etiópiába ment, ahol a Legenda aurea által megőrzött beszámoló[2] leírása alapján találkozott a fentebb említett komornyikkal és megindult a térségben az evangélium hirdetése. Márk esetében érdemes megjegyezni, hogy az alexandriai egyház a mai napig őt tekinti megalapítójának[3] és a hagyomány szerint az első alexandriai püspök is ő volt, bár Euszebiosz csak annyit ír, hogy hogy Márkot Annianosz követte elsőként, mint Alexandria püspöke (igaz a görögben inkább az szerepel, hogy „át vette tőle a szolgálatot”).[4] Az ezt követő évszázadokban a kereszténység lassan uralomra jutott Egyiptom területén és Észak-Afrikában is. Ezen területek jelentős teológusokat termeltek ki a keresztény egyház- és teológiatörténet számára, mint Alexandriai Kelemen, Órigenész, Tertullianus vagy Szent Ágoston.[5] A kereszténység erejét az is mutatja, hogy az afrikai egyházak igen aktívan részt vettek a teológiai vitákban, amelyek végigvonultak az ókeresztény kor történetén. Olyan személyek, mint Szent Athanasziosz és Alexandriai Szent Kürillosz alexandriai patriarchák koruk egyházának nagyhatású alakjai voltak, mindketten alapjává váltak a keresztény orthosz doxának, azaz igaz/helyes hitnek. Ezzel párhuzamosan a keresztények szemében pogánynak tekintett kultuszokat elkezdték visszaszorítani, ennek szimbóluma volt a philaei Isis-templom 535-537 körüli bezáratása is.[6]

Tertullianus

Szent Cyprianus

A VII. századi muszlim hódítást követően ezen, döntően keresztény területek az iszlám fennhatósága alá kerültek, Afrika többi területére pedig nem is volt nagy esélye ezen oknál fogva a kereszténységnek komolyabban eljutnia, erre szolgáltat kivételt alapvetően keresztény államként Etiópia területe (Akszúmi Királyság a X. századik, utána különféle dinasztiák uralma; 1270-től a Salamon-dinasztia). A XVI. századtól, a portugálok megjelenésével megkezdődött Afrikában a keresztény missziók egy új korszaka, amely az 1540-es években indult el a jezsuiták vezetésével (előtte már a XV. század második felében a portugálok lévén megjelent néhány pap Nyugat-Afrika területén[7]). 1561-ben Gonçalo da Silveira sikeresen megkeresztelte az egyik afrikai uralkodót, Monomotapát.[8] Ezzel párhuzamosan a jezsuiták Etiópia területén és a Szaharától délre fekvő területek felé is megindultak. Persze más szerzetesrendek is részt vettek a térítő munkában (ferencesek, kapucinusok, domonkosok), de a jezsuiták teljesítménye volt a legkimagaslóbb, amit valószínűleg segített az 1622-ben XV. Gergely pápa által létrehozott Congregatio de Propaganda Fide, ami támogatta a missziós tevékenységet.[9] Ezzel párhuzamosan a XVII. században a protestáns missziók is megindultak (példaként említeném a holland kálvinistákat).[10] Ilyen háttérrel érkezünk meg a XIX. századba.

Gonçalo da Silveira jezsuita szerzetes misszionáriusként halt mártírhalált Afrikában

XV. Gergely pápa, a Congregatio de Propaganda Fide létrehozója

Francia katolikus missziók

A XIX. század elejére a több évszázados jezsuita/katolikus missziók közül igen kevés maradt meg, ezen kevesek egyike volt a szenegáli katolikus prefektúra, amelynek az 1820-as években Henri Baradère állt az élén, mint prefektus. Neki az volt az elképzelése, hogy az afrikaiak között akkor lehet leginkább elhinteni az ige magvait, ha a misszionáriusok alkalmazkodnak a helyiekhez és beolvadnak közéjük.[11] Ezt nem ő vetette fel először, hanem tovább vitte Demanet abbé egy fél évszázaddal korábbi elképzeléseit, aki azt írta 1774-ben, hogy kellenek Afrikába a misszionáriusok, de azoknak nem európaiaknak kell lenniük, mert „európaiaknak nincs siker”.[12] Emellett – megnyerve a szenegáli kormányzó, Jacques-François Roger támogatását – elkezdett maga is templomokat építtetni.[13] Azonban Saint-Louis és környékén egyelőre nem tűnt úgy, hogy Baradère képes lesz elérni a missziós áttörést és végül lemondott tisztségéről.

Munkájában utódjául szegődött Anne Marie Javouhey, aki 1807-ben megalapította a Cluny-i Szent József Nővérek rendjét, amely 1827-ben nyert pápai jóváhagyást a működéséhez. 1819-ben érkezett meg néhány apáca Afrikába, Szenegál területére és Saint-Louisban átvették a kórház vezetését, majd iskolát is alapítottak. 1822-ben maga az alapító, Javouhey is eljött a területre[14], innen írt egyik levelében pedig kifejtette ő is azon nézetét, hogy afrikaiakra van szükség Afrikában de hozzáteszi, hogy ehhez türelemre lesz szükség. Emellett azt is írja, hogy „A nehézségek megszámlálhatatlanok, csak az Úr szeretete képes azokon felülemelkedni gyávaság nélkül…” (Les difficultés sont incalculables; il n'y a que l'amour pur do Dieu qui puisse les faire surmonter sans se décourager.; saját fordítás).[15] Az energikus nővér munkájának hála (megsegítve a franciaországi Szentlélek Kongregáció által) 1840-ben három, afrikai származású diák befejezte papi tanulmányait Franciaországban, és 1842 környékén visszatértek hazájukba és bekapcsolódtak a missziós tevékenységbe (Jean-Pierre Moussa – ő fekete volt – David Boilat és Asene Fridoil – ők pedig mulattok voltak).[16] A szenegáli részt csak amiatt emeltem ki, mert szemléltetni akartam azt a misszionáriusok között is megjelenő nézetet, miszerint az afrikaiak megtérítéséhez afrikaiakra lesz szükség.

Anne Marie Javouhey ábrázolása

Jean-Pierre Moussa egyike volt az első Franciaországban "kiképzett" fekete misszionáriusoknak

Asene Fridoil mulatt misszionárius

Kicsit általánosabban a francia missziókról elmondhatjuk, hogy a legtöbb szervezet, amely ezzel francia részről elkezdett foglalkozni, az a XIX. században alakult meg. Ezek közül érdemes megemlíteni a Szentlélek Kongregációt (1802-ben alapították újra a francia gyarmatokra szánt klérust oktatására), a Mária Szent Szíve Kongregációt (Francis Libermann 1842-ben alapítja meg az afrikai térítés előmozdítása érdekében) vagy akár az Afrikai Missziók Társaságát/Afrikai Missziós Társaságot (1854/1862; Melchior de Marion Brésillac).[17] Ha ez nem lenne elég, az afrikai misszióban való francia szerepvállalásra az is rávilágíthat, hogy 1885-ig lényegében a XIX. században minden katolikus misszió a franciákhoz volt köthető.[18] A fent említett szenegáli kezdetek mellett ezt bizonyítandó Francis Libermann és Edward Barron nevét érdemes megjegyezni. Az előbbi francia, az utóbbi ír katolikus klerikus volt. Edward Barron francia területeken tanult, majd Amerikába ment. Itt egy 1833-as baltimore-i zsinatot követően egyik vezetője lett az amerikai katolikus egyház által vezetett afrikai misszióknak, amelyeknek főleg az volt az oka, hogy az amerikai felszabadított rabszolgáknak, akik katolikusként visszamentek Afrikába gondoskodhassanak a lelki életéről.[19] Barront a pápai udvar megtette apostoli prefektusnak Észak-Guinea területén.[20] Barronnak a missziójához szüksége volt természetesen misszionáriusokra, éppen ezért a franciákhoz fordult, pontosabban Francis Libermannhoz, akinek a kongregációja lévén már voltak tapasztalatai a francia afrikai területeken való missziós tevékenységről.[21] Ő maga sosem járt Afrikában, mégis a XIX. század egyik legnagyobb afrikai misszionáriusaként tartják számon, már csak amiatt is, mert a kongregációja (és az ahhoz kapcsolt Szentlélek Kongregáció) segítségével több száz misszionárius képzett ki.[22]

Francis Libermann a francia afrikai missziók kiemelkedő alakja volt, holott ő maga sosem járt Afrikában

Egy másfajta hozzáállást képviselt Charles Lavigerie, aki a XIX. századi francia missziók másik jelentős alakja volt. Bayonne városkájában született 1825-ben, 1863-tól Nancy püspöke volt majd 1867-ben Algír érseke lett. 1868-ban foglalta el székét és innentől kezdve igen energikusan kezdett bele az észak-afrikai területeken való missziók megszervezésébe. 1868-ban megalapította a „Fehér Atyák” (Pères Blancs) közösségét[23], akiknek a feladata volt az evangélium terjesztése elsősorban a helyi muszlimok körében. Lavigerie ezen ügyben még a konfliktust is vállalta a francia kormányzóval, Patrice de MacMahon marsallal, aki nem kívánta a békét felborítani a térítéssel.[24] Lavigerie – akit később a pápa bíborossá kreált és a Szent Cyprianus-féle példa nyomdokain haladva „Afrika prímásának” is nevezték – abban különbözött Libermanntól, hogy ő nem francia területről igyekezett elősegíteni a missziós tevékenységet, hanem székhelyéről, Algírból figyelte az eseményeket, a Fehér Atyákon keresztül pedig konkrétan irányította a térítés menetét. Mikor hírt kapott arról, hogy a helyiek egyes misszionárius csoportokat kivégeztek, zuávokat rendelt melléjük, akiknek karddal kellett védeniük a térítőket, persze csak akkor, ha támadás érte őket. Abban viszont Libermannal egy platformon volt, hogy az afrikaiak térítéséhez elengedhetetlen, hogy a misszionáriusok úgy éljenek, mint az afrikaiak (egyfajta „missziós asszimilációról” beszélhetünk).[25] Emellett kiemelkedően fontosnak tartotta, hogy a keresztény térítők kivegyék részüket az árvák neveléséből, ugyanis ebben is lehetőséget látott a kereszténység terjesztésére, nem véletlenül, hiszen a keresztények által felnevelt gyermekek maguk is erős bástyái lehetnek a keresztény térítésnek.[26]

Charles Lavigerie algíri érsek, a "Fehér atyák" alapítója

Lavigerie érsek és a "Fehér atyák" ábrázolása a Le Petit Journal hasábjain 1891-ből

A francia térítéseket korántsem tudtam a maguk teljességében felölelni, mindenesetre úgy vélem annak szemléltetésére mindenképpen jó volt, hogy a franciák esetében elsősorban egyházi kezdeményezésre indítottak missziókat és igen elterjedt volt közöttük az a nézet, hogy Afrikát afrikaiak tudják igazán megtéríteni és szükséges alkalmazkodnia a térítőknek a helyi viszonyokhoz, ha sikereket akarnak elérni.

Az imperializmus igehirdetői? – Brit missziók Dél-Afrika területén

Ha a brit missziókról beszélünk, akkor valószínűnek tartom, hogy a legtöbb embernek David Livingstone juthat az eszébe. Személye valóban kiemelkedően fontos, bár életében egyetlen bennszülött afrikait sikerült megtérítenie, Sechelét, aki a kwenák főnöke volt.[27] Livingstone ráadásul pont Dél-Afrikában töltötte missziós tevékenységének nagyobb részét, ami szintén témánkba vág. Én azonban nem az ő munkásságát szeretném feltérképezni, hiszen ez viszonylag ismertebb és az angol nyelvű szakirodalomban rengeteg írás született róla, de még magyarul is van néhány írás, amely a „nagy felfedező” életét járja körül. Én általánosabban kívánom áttekinteni a dél-afrikai brit missziók jellemzőit a XIX. század első felében, legalábbis azon szempontból, hogy milyen volt a brit misszionáriusok és a brit gyarmatosítás közötti kapcsolat.

Elsőként érdemes beszélni a Londoni Misszionárius Társaságról (London Missionary Society - LMS) és annak tevékenységéről. Az LMS 1795-ben alakult meg, és – mint neve is mutatja – a fő célja az volt, hogy egybefogja a missziókat. Ezt a feladatát azonban nem tudta ellátni, nem tudott „ökumenikussá” válni, ez pedig odáig vezetett, hogy több más szervezet is létrejött a XIX. század elején, például az evangelikális anglikánok 1799-ben saját társaságot hoztak létre (Society for Missions to Africa and the East; 1812-től Church Missionary Society [CMS]).[28] Mégis a dél-afrikai missziók tekintetében az LMS kifejezetten fontos szerepet töltött be. A társaság munkásságát megelőzően érdemes megemlíteni a dél-afrikai francia missziókat (amelyeket főleg a jezsuiták vezettek), illetve a Morva Testvérek XVIII. századi protestáns misszióit, amelyek a protestáns térítői fellángolás első úttörői voltak.[29] Az LMS első képviselője, Johannes van der Kemp és társa, James Read 1799-ben érkeztek meg Fokföld területére.[30] Van der Kemp főleg a xhoszák között tevékenykedett 1800/1801 környékén, azonban közvetlenül nem tudott nagy hatást elérni, azonban közvetett módon – főleg azon embereken keresztül, akiket hosszabb ideig tanított – hozzájárult egyes xhosza próféták működéséhez, mint például Niele és Ntsikana, aki többek között keresztény himnuszokat is írt xhosza nyelven.[31] 1819-ben követte őket az LMS egyik újabb képviselője, John Philip, hogy felügyelje a missziók menetét. Philip azon misszionáriusok sorába tartozott – együtt Van der Kemppel – akik kifejezetten hittek abban, hogy a bennszülött afrikaiakat is ugyanazok a jogok illetik meg, mint a fehér telepeseket. Ez természetesen azt is magával hozta, hogy igyekezett fellépni a feketék rabszolgasága ellen, ami viszont a helyi búr telepesekkel okozott konfliktusokat, akik a rabszolgatartás mellett kardoskodtak.[32] Amikor 1833-ban a brit parlament törvényt hozott a rabszolgaság eltörléséről az egész Brit Birodalom területén, akkor Philip valószínűleg igyekezett segíteni a rendelkezés végrehajtását a fokföldi területeken is, mint az LMS képviselője. A búrok nagy elköltözési hulláma („nagy trek”) 1836-37-ben nagyrészt pontosan amiatt indult el, mert a britek uralmának ezen hatásait a búrok nem kívánták elfogadni. Ez vezetett el odáig, hogy az MLS saját leírása szerint „a gyarmati lakosok, főleg a búrok gyakran olyan elkeseredett ellenfelei a missziós munkának, mint maguk a pogány bennszülöttek.”[33]

Johannes van der Kemp

John Philip ábrázolása

Ezen a ponton felmerülhet bennünk dolgozatom egyik alapvető kérdése: milyen viszonyban álltak a missziók – és jelen esetben főleg a brit missziók – a gyarmatosító/imperialista törekvésekkel? Ezzel kapcsolatban többféle nézet is létezik. Például Walter Rodney – aki alapvetően marxista beállítottságú - véleménye szerint a keresztény misszionáriusok ugyanúgy a gyarmatosítók képviselői voltak, mint a kereskedők, katonák és kalandorok.[34] Mások amellett érvelnek, hogy a kereszténység és az imperializmus kapcsolata ennél jóval bonyolultabb kérdés és a misszionáriusok hozzáállása a brit birodalmi törekvésekhez kettős volt.[35] Egyrészt természetesen szükségük volt – például Dél-Afrika esetében – egyfajta védelemre, akár a Brit Birodalom részéről, de nem volt egységes álláspont azon tekintetben, hogy valóban a kereszténységet brit uralomnak kell-e követnie? A „keresztény misszió = imperializmus” elképzelés főleg a XX. század folyamán terjedt el[36], de a kérdés a mai napig vitatott és sajnos egyelőre teljesen megnyugtató választ valószínűleg nem fogok tudni adni én sem. Annyi bizonyos, hogy a missziók a megtérítettek körében eredményeztek egyfajta iparosítást és mezőgazdasági fejlődést (sőt, egyes esetekben ezt a hatást akkor is kifejtették, amikor térítésről nem is lehetett feltétlen beszélni[37]) és voltak, akik egyértelműen úgy vélték, hogy a brit uralom a sikeres térítés biztosítéka. Nem véletlen írja az MLS, hogy „Összeségében Dél-Afrika jövőjének legfényesebb kilátása úgy tűnik a brit fennhatóság kiterjesztéséhez és megszilárdításához kötődik a kontinens teljes déli részén.”[38] Ez a mondat fémjelezhetné a fentebb említett azonosítást a keresztény térítés és az imperializmus között, azonban egyetértek azokkal, akik amellett érvelnek, hogy a brit uralomnak nem feltétlen voltak igehirdetői a misszionáriusok (bár mint láttuk a búrok kapcsán az LMS kifejezetten támogatta a brit uralom kiterjesztését és megerősítését, de az LMS is csak egyetlen szervezet és hozzáállásuk nem általánosítható). A rabszolgatartás elleni fellépés elsősorban úgy vélem a térítők esetében döntően a kereszténységükből fakadt[39] és nem abból, hogy végre akarták hajtani a brit parlament rendelkezéseit, ezzel „előretolt helyőrségként” viselkedve Dél-Afrikában, előkészítve a brit hódítást.[40] Emellett azt is szükséges megjegyezni, hogy korántsem osztotta minden misszionárius ezen egalitárius nézeteket.[41] Mindazonáltal a kérdés megválaszolása nem lehetséges és egy szemináriumi dolgozat keretei nem is engedik meg, hogy akár csak megkíséreljek reflektálni egy olyan kérdésre, amelynek kutatása több évtized óta tart.

A britek esetében úgy vélem az LMS révén sikerült – még ha csak halványan is – bemutatni, hogy a missziók szorosabban kötődtek a politikai térhez és a hódításokhoz, de maguk a misszionáriusok még ezen esetben sem nevezhetőek egyből a brit nagyhatalmiság képviselőinek, hanem inkább arról van szó, hogy voltak akik jobban támaszkodtak a brit hatalomra, mint a térítések biztosítékára, elsősorban azért, mert a helyi erők – akár a sokszor ellenséges bennszülöttek (lásd ugandai mártírok esete), akár a búrok – elleni védelmet egyedül a brit uralom által látták biztosíthatónak. A kereszténységet azonban úgy vélem nem lehet azonosítani magával az imperializmussal.

Konklúziók

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a dolgozat elején feltett alapkérdés megoldásához nem igazán jutottunk közelebb. A kereszténység és az imperializmus közötti kapcsolat erőteljesen ambivalens és ugyan szélsőséges kutatási álláspontok vannak, ezek általában az egyoldalú megközelítés eredményei. A franciák esetében láttuk, hogy elsősorban egyházi személyek és kongregációk kezdeményezésére történtek sokszor a missziók – sőt volt együttműködés egyes amerikai törekvésekkel is, elég, ha Barront említem – és időnként, például Lavigerie érsek esetében voltak konfliktusok is a francia politikai vezetéssel, például a kormányzóval. A britek esetében már jóval közelebb volt egymáshoz a politikai és a missziós tevékenység. Az említett John Philipre például a búrok egyenesen, mint valamiféle „politikai misszionárius”[42] tekintettek, aki a brit politikát képviseli az ő általuk lakott területeken, ez pedig konfliktusokat szült a térítők és a búr közösségek között.

Ha a térítés eszközeiről beszélünk, akkor érdemes megemlíteni a helyi nyelvek vizsgálatát és a bibliafordítást is, amit több afrikai nyelven is megvalósítottak, valamint természetesen a szóban való tanítást. Mint azonban láttuk elterjedt az az „eszköz” is, hogy úgy kell élnie a misszionáriusoknak, mint akik felé szolgálnak, ezt neveztem „missziós asszimilációnak”. Emellett úgy vélem a területek gazdasági fejlesztése és az oktatás is betöltöttek egyfajta „funkciót” a térítés kapcsán is, mint befolyásolásra képes tényezők (a befolyásolás szót itt nem pejoratív értelemben értem, hanem inkább semlegesben, ami efféle „performatív fogalmaknál” nem egyszerű). Ami a helyiek reakcióit illeti, voltak terültek, ahol könnyebben és gyorsabban ment a térítés (Szenegálban például voltak időszakok, amikor rövid időn belül több ezren megtértek), míg más régiókban, például Dél-Afrika területein lassabban haladt a misszió (mint említettem a nagy misszionáriusként számontartott Livingstone egyetlen bennszülött feketét tudott megtéríteni, illetve Van der Kemp sem volt túl sikeres a közvetlen térítésben a xhoszák között). Nem volt ritka a misszionáriusok üldözése vagy megölése sem (Lavigerie érsek ezzel szemben igyekezett például azzal védeni embereit, hogy zuávokat szegődtetett melléjük), úgyhogy a reakciók maguk is sokfélék voltak.

Bibliográfia

• Források
  • Cardinal Lavigerie Anthology I. (szerk. Jean-Claude Ceillier; ford. Donald Macleod), Rome, 2016.
  • Eusebius Werke II. Die Kirchengeschicthe (szerk. Dr. Eduard Schwartz). Lepizig: J. C. Hinrichs’sche Buchhandlund, 1903.
  • Euszebiosz egyháztörténete (Ókori keresztény írók 3.; ford. Baán István). Budapest: Szent István Társulat, 2020.
  • Jacobus de Voragine: Legenda aurea (ford. Bárczi Ildikó et al.). Budapest: Helikon, 1990.
  • Outlines of foreign missions – South Africa. London Missionary Society, é. n. (lásd https://digital.soas.ac.uk/LOAA006027/00001 utolsó letöltés 2022. 11. 20.)
  • Recueil des Lettres de la Vénérable Anne-Marie Javouhey Tome I. Paris: J. Mersch, 1909.
  • Stanley, Henry M.: How I found Livingstone. Travels, adventures, and discoveries in Central Africa, including four months' residence with Dr. Livingstone. London: Sampson, Low, Marston, Searle & Rivington, 1890.

• Szakirodalom
  • Brendell, Anthony – Prill, Thorsten: Themes in African Church History. Missionary Motives, Merits and Mistakes. Grin, 2019. (a publikálás előtti változatot értem csak el, lásd: https://www.academia.edu/40830086/Themes_in_African_Church_History_Missionary_Motives_Merits_and_Mistakes utolsó letöltés: 2022. 11. 20.)
  • Dachs, Anthony J.: „Missionary Imperialism – The Case of Bechuanaland” In The Journal of African History 13 (1972) /4., 647-658.
  • Dijkstra, Jitse H. F. „A Cult of Isis at Philae after Justinian? Reconsidering "P. Cair. Masp." I 67004” In Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik 146 (2004), 137-154.
  • Egan, Anthony: „Jesuits and Protestants in South Africa, 1685–2015” In Encounters between Jesuits and Protestants in Africa (szerk. Robert Alexander Maryks – Festo Mkenda). Leiden – Boston: Brill, 2018, 83-109.
  • Elphick, Richard: The Equality of Believers. Protestant Missionaries and the Racial Politics of South Africa. Charlottesville – London: University of Virginia Press, 2012.
  • Fagah, Richard: „Libermann, Bishop Barron, and the Two Guineas” In Spiritan Horizons 7 (2012), 33-42.
  • Francis, Kyle: Civilizing Settlers: Catholic Missionaries and the Colonial State in French Algeria, 1830-1914 (disszertáció). New York: City University of New York, 2015.
  • Hubai Péter. A Megváltó a keresztről. Kopt apokrifek Núbiából. Budapest: Szent István Társulat, 2006.
  • Kamil, Jill. Christianity in the Land of the Pharaohs. London – New York: Routledge, 2002.
  • Koren, Henry J.: To the Ends of the Earth. A General History of the Congregation of the Holy Ghost. Pittsburgh: Duquesne University Press, 1983.
  • Latourette, Kenneth Scott: The Great Century in Northern Africa and Asia A. D. 1800 – A. D. 1914 (A History of the Expansion of Christianity VI.). New York – London: Harper & Brothers Publishers, 1944.
  • Merwe, Van der: „From Christianising Africa to Africanising Christianity: Some hermeneutical principles” In Stellenbosch Theological Journal 2 (2016) /2., 559-587.
  • Meyendorff, John. Birodalmi egység és keresztény szakadások. (Varia Byzantina – Bizánc világa IV.; ford. Utry Gergely). Budapest: Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 2001.
  • Mkenda, Festo: „Jesuits, Protestants, and Africa before the Twentieth Century” In Encounters between Jesuits and Protestants in Africa (szerk. Robert Alexander Maryks – Festo Mkenda). Leiden – Boston: Brill, 2018, 11-29.
  • Pawliková-Vilhanová, Viera 2007: „Christian Missions in Africa and Their Role in Transformation of African Societies” In Asian and African Studies 16 (2007) /2., 249-260.
  • Piolet, S. J.: La France au Dehors. Les Missions Catholiques Françaises au XIXe Siècle Tome 5. Paris: Librairie Armand Colin, 1902.
  • Porter, Andrew: Religion versus empire? British Protestant missionaries and overseas expansion, 1700-1914. Manchester: Manchester University Press, 2004.
  • Rodney, Walter: How Europe Underdeveloped Africa. Black Classic Press, 2012.
  • Ross, Andrew: David Livingstone. Mission and Empire. London – New York: Hambledon and London, 2004.
  • Ruff Tibor: „Khám, Kánaán, Kálvin és Károli” In Új Exodus 24 (2017) /2., 64-69.
  • Stanley, Brian: The Bible and the Flag. Protestant missions and British imperialism in the nineteenth and twentieth centuries. Apollos, 1990.
  • Sundkler, Bengt – Steed, Christopher: A History of the Church in Africa, Cambridge: Cambridge University Press, 2004.
  • Tomkins, Stephen: David Livingstone. The Unexplored Story. Lion Hudson, 2013.
  • Wilhite, David E.: Ancient African Christianity. An Introduction to a Unique Context and Tradition. London – New York: Routledge, 2017.

[1] ApCsel 8:27

[2] Legenda aurea, 222.

[3] Meyendorff 2001, 155.

[4] „Azt tartják, hogy ez a Márk Egyiptomba küldetve először hirdette ott az evangéliumot, melyet ő írt le, és elsőként alapított egyházakat magában Alexandriában.”; „Nero uralkodásának nyolcadik évében Márk evangélistát elsőként Annianosz követte az alexandriai egyház kormányzásában.” (πρῶτος μετὰ Μάρκον τὸν εὐαγγελιστὴν τῆς ἐν ᾿Αλεξανδρείᾳ παροικίας Avvıavoc τὴν λειτουργίαν διαδέχεται; Eusebius Werke Bd. II, 174.) Eus. HE II, 16. és II, 24

[5] Erre utal röviden Merwe 2016, 559-560. Az egyiptomi kereszténységhez egy összefoglalónak lásd Kamill 2002, az észak-afrikai korai egyházhoz pedig Wilhite 2017.

[6] Lásd ehhez Hubai 2006, 16.; Kamil 2002, 14.; Dijkstra 2004, 153-154. Magam is írok erről egyik tanulmányomban, azonban ez még megjelenés előtt áll (Besztercei Márk: Jusztinianosz császár egyházpolitikája Prokopiosz Titkos történetének tükrében)

[7] Röviden utal rájuk Merwe 2016, 563.; a XIX. század előtti katolikus/jezsuita missiókhoz összefoglalóan lásd Koren 1983, 174-178.

[8] Mkenda 2018, 11.

[9] Mkenda 2018, 13.; Pawliková-Vilhanová 2007, 250.

[10] Mkenda 2018, 12-13;

[11] Koren 1983, 178.

[12] „Mais ces missionnaires doivent-ils venir d'Europe, ou faut-il les trouver en Afrique? Hélas! pas de succès pour les Européens. D'abord, ils doivent, pour ainsi dire, renaître, en posant le pied en Afrique.” (De ezen misszionáriusoknak Európából kell jönniük, vagy Afrikában kell őket keresni? Távol legyen! Nincs siker az európaiak számára. Először is, nekik muszály mondhatni újjászületni a lábukat Afrikába téve.; saját fordítás, a segítséget köszönöm Berta Eszternek), lásd Piolet 1902, 107.

[13] Piolet 1902, 104.

[14] Koren 1983, 178., 180.

[15] Recueil des Lettres de la Vénérable Anne-Marie Javouhey Tome I., 83-85. (48. levél)

[16] Sundkler – Steed 2004, 172.

[17] Mkenda 2018, 15. és Pawliková-Vilhanová 2007, 250-251. Ezen társaságok listája korántsem a teljesség igényével készült, bővebben ezek áttekintéséhez lásd Sundkler – Steed 2004, 100-109.

[18] Sundkler – Steed 2004, 100.

[19] A protestánsoknak ráadásul már voltak lelkészeik a területen, így a katolikusoknak is fel kellett zárkózniuk, lásd Fagah 2012, 37.

[20] Fagah 2012, 38.

[21] A kettejük együttműködéséről lásd Fagah 2012, 40-42., illetve az előzményeket bővebben tárgyalja Koren 1983, 182-184.

[22] Libermann szerepét röviden összefoglalja Sundkler – Steed 2004, 173-175.

[23] Lásd Sundkler – Steed 2004, 104-106.; Pawliková-Vilhanová 2007, 251.; Latourette 1944, 16.

[24] Sundkler – Steed 2004, 134.

[25] Az arabokkal/muszlimokkal kapcsolatban is ugyanez volt az egyik fő iránymutatás, lásd Latourette 1944, 16., illetve ehhez az asszimilációról még röviden ír Pawliková-Vilhanová 2007, 254.

[26] Helyhiány miatt ennél többet nem írhatok a nagyhatású algíri érsek munkásságáról, de bővebben lásd hozzá Piolet 1902, 57-94. és Francis 2015, 117-178., Latourette 1944, 16-17.(itt főleg a Fehér Atyák kabilokkal való kapcsolatáról ír összefoglalóan), levelezésének egy részét lásd Cardinal Lavigerie Anthology Vol. I.

[27] Sechele megtéréséhez lásd Ross 2004, 62-63. illetve Tomkins 2013, 69-71.

[28] Lásd Stanley 1990, 56-57.

[29] Ehhez lásd Egan 2018. illetve Sundkler – Steed 2004, 331-333., valamint a kutakodás alatt találtam egy érdekes dokumentumot 1895 környékéről, amelyet maga az LMS adott ki a dél-afrikai missziók helyzetének összefoglalásaként, lásd Outlines of foreign missions – South Africa 24-25. (a könyv a School of Oriental and African Studies (SOAS) Digital Collections része; https://digital.soas.ac.uk/LOAA006027/00001 utolsó letöltés       2022. 11. 20.)

[30] Ross 2004, 33.

[31] Sundkler – Steed 2004, 345-346. valamint Elphick 2012, 16.

[32] Sundkler – Steed 2004, 325/334; Elphick 2012, 15-17.

[33] Outlines of foreign missions – South Africa, 47. (saját fordítás)

[34] Rodney 2012, 252-253.

[35] Lásd például Brendell – Prill 2019, 73-76. illetve Porter 2004, 12-13.

[36] Ehhez lásd Stanley 1990, 11-12.

[37] Ezt például a becsuánaföldi missziókkal kapcsolatban kifejti Dachs 1972, 467-469.

[38] Outlines of foreign missions – South Africa, 47. (saját fordítás)

[39] A rabszolgaság elleni küzdelem egyik ismert mondata Livingstone-tól származik és Henry Morton Stanley beszámolójában maradt ránk: „Ha az ujiji rabszolgasággal kapcsolatos feltárásaim a keleti parton folyó rabszlgakereskedelem visszaszorításához vezetnek, azt sokkal nagyobb eredménynek fogom tartani, mint a Nílus összes forrásának feltárását együttesen.” (saját fordítás), lásd Stanley 1890, 489.

[40] Elismerem persze, hogy sok rabszolgatartót is a „kereszténysége” támogatott abban, hogy a rabszolgaság igenis jogos például az afrikaiakkal szemben. Ez azonban sokszor rossz bibliaértelmezéseken és félrefordításokon alapult, lásd Ruff 2017.

[41] Ehhez lásd bővebben Elphick 2012, 13-25.

[42] Ezt a fogalmat használja például Elphick 2012, 5ö-64. Ezen részben bővebben kifejti, hogy voltak misszionáriusok, akik inkább a telepesekkel szimpatizáltak, akiknek az elképzeléseik bizony sokszor inkább afelé hajlottak, hogy a bennszülöttek alárendeltek az érkező európai fehérekkel szemben.