Az Oszmán Birodalom létrejöttét s a hódító háborúinak hatásait és sikereit, valamint a birodalom végleges és egyben legnagyobb kiterjedését szemlélve látszólag egy teljes mértékben ázsiai birodalomról beszélhetünk. Jobban megvizsgálva azonban a belső szerkezetét, észrevehetjük, hogy korántsem egy teljes mértékben ázsiai birodalomról van szó, hiszen az oszmánok kezdeti fejlődését, kialakulását és létrejöttét nagy mértékben meghatározta a Közel-Kelet térségében egyesülő kulturális olvasztótégely, amely ugyanúgy tartalmazott ókori európai, mint keresztény motívumokat is a Bizánci Birodalom révén, amelyet aztán az oszmánok ötvöztek a már ismert és kipróbált ázsiai módszerekkel.

Ha megnézzük részletesebben, jól láthatjuk, hogy az európai politika és hatalmi törekvések – pl. hatalmi vákuum, Bizánc szétesése – egyaránt jelentős szerepet játszottak abban, hogy Anatólia végvidékein létrejöjjön és megalakuljon az oszmánok hatalmas birodalma. Sajnálatos módon nagyon keveset tudunk az oszmánok eredetéről, megalakulásuknak konkrét okairól és folyamatáról. Ezt nehezíti, hogy nagyon sok a mitikus hagyomány az ősi vezetőkkel kapcsolatban, ugyanakkor úgy gondoljuk, érdemes lehet alaposan megnézni és végig követni az ismert információk alapján, hogy mégis honnan jöttek, illetve hogyan és miként alakultak először államalakulattá, majd pedig több kontinensre kiterjedő birodalommá.

Az Oszmán Birodalom kiterjedése az újkorban. Forrás: nytimes.com

Közép-ázsiai eredet és a Türk Birodalom

A török népek őshazáját elsősorban valahol Belső-Ázsia területén kell keresnünk, az Altáj, a Szaján, illetve a Tien-san területén. Egyes feltételezések szerint 552 körül alapíthatták az első türkmén államot, amelyet a kínai évkönyvek „tu kiu” néven említenek, mint a türkök/törökök birodalmát. A Türk Birodalomról nagyon kevés konkrét forrással rendelkezünk, annyit tudhatunk biztosan, hogy nomád törzsek szoros szövetsége alkotta. Érdemes kiemelni, hogy a Türk Birodalom korántsem tekinthető barbár birodalomnak, hiszen a benne lakó népcsoportok számára fontos szerep jutott az írott kultúrának. Alapvetően számos vallás megtalálható volt a birodalmon belül, például van arra vonatkozóan adatunk, hogy a 8. század közepén az addig a birodalomban uralkodó sámánhitet felváltotta a manicheizmus, de ugyanakkor a nesztorianizmus mellett a buddhizmus is nagy népszerűségnek örvendett. Maga az iszlám megjelenése szintén a 8. századhoz köthető, amikoris az arab hódítás elérte a területet (Amu-Darja és Szír-Darja területeit) s ezáltal voltaképpen a közös érintkezés, a kulturális összefonódás révén honosodott meg az iszlám vallás a türkmén törzseknél. Ekkorra datálható az arab írás átvétele is, hiszen az iszlám civilizáció és tudomány számos elemével szoros kapcsolatot ápoltak.

A muszlim kalifák előszeretettel hoztak be a keleti határvidékekről türkmén rabszolgákat, akikben jó hadipotenciálra tettek szert és így főként a harcászatban alkalmazták őket. Eredményeiknek köszönhetően a században ugyan még rabszolgaként utalnak rájuk, de már konkrét kiváltságos katonai kasztot kezdtek képviselni a muszlim hadseregen belül. A türkmének számára a hadsereghez való hűség erős összeköttetésként jelent meg, hiszen egyfajta identitásként élték meg, mivel feltételezhetően Közép-Ázsiában is ezzel foglalkoztak eredetileg. Később már ők kezdték el alkotni a muszlim hadseregek fő magját, tehát fontos, központi pozíciókra tettek szert – pl. katonai parancsnokok, meghódított területek kormányzói. Nem is lehet véletlen, hogy van adatunk arról, hogy a 9. században már előfordultak türkmén kormányzók az iszlám világban. A 11. században pedig már különösen jól érzékelhető a türkmének térnyerése, ugyanis ez az iszlám világon belül a katonai jellegű kormányzás elterjedésével áll kapcsolatban, amely révén a türkmén uralkodók megvetették uralmuk alapjait az arab országok területén.

Ezen terjeszkedéssel párhuzamosan zajlott le a közép-ázsiai türkmén népesség nyugatra vándorlása is az uralom alá hajtott területek irányába. Ez a bevándorlás feltehetően még nem külső hatásra indult el, hanem a türkmén terjeszkedés, hatalomgyakorlás révén, ugyanis egészen a 15. századig jellemző volt ez a folyamat. Az Oszmán Birodalom elődeinek tekinthetjük a türkmén fejedelemségen belül található jelentős számú oguz népcsoportot, akik a 10. században a mai Kazah-sztyepp területéről vándoroltak nyugatra és később jelentős szerepük lett a türkmén terjeszkedésben. Az oguz törzsszövetségen belüli „kinik” törzs élén állt egy bizonyos Szeldzsuk ibn Dukak nevezetű törzsfőnök, akinek utódai jelentős mértékben átrendezték a Közel-Kelet térségének erőviszonyait.

A Türk Birodalom feltételezett kiterjedése. Forrás: wikimedia

A Szeldzsuk Birodalom

A szeldzsukok tehát a türkmének oguz családjába tartoztak, s feltehetőleg a 10. század végén léptek először iszlám földre. Valahol Buhara település szomszédságában telepedtek le, s ott is vehették fel az iszlámot. Kezdetben Szeldzsuk fiai hivatásos arab katonákként teljesítettek szolgálatot, majd utódaik önállósodtak az iszlám területeken belül és hamarosan katonai erejük révén hatalmas területeket hódítottak meg. Az első ilyen jelentős hódítás 1055-ben történt Tugrul bég (1058–1063) által, aki részese volt a Szeldzsuk Birodalom megalapításának, s emellett pedig Bagdad városát foglalta el. Ezt követően a szeldzsukok bizánci területeket szemeltek ki maguknak (pl. Anatólia), amely a döntő jelentőségű manzikerti csatához vezetett 1071. augusztus 26-án. A csata a katasztrófa erejével hatott a Bizánci Birodalomra nézve – egyes történészek fordulópontként is értékelik a Keletrómai Birodalomra nézve. A bizánciak veszteségei óriásiak voltak, s maga a császár, IV. Rómanosz (1068–1071) Alp Arszlán (1063–1072) szultán fogságába került. A nyugati katolikus egyház számára ekkor vált nyilvánvalóvá a szaracén jelenlét okozta veszély a Közel-Kelet térségében.

A Szeldzsuk Birodalom, amilyen gyorsan érte el sikereit a térségben, olyan gyorsan is szakadt szét. Jelentősége azonban a későbbi századokban is megmaradt, ugyanis fennállása során jelentős mértékben átformálta a Szentföld és a Közel-Kelet arculatát. Ilyen szeldzsuk utódállam volt például az Anatólia területéről fokozatos módon kiszoruló Bizánci Birodalom jelentős területeit birtokló Kónjai Kalifátus, amelyet gyakran Iconiumi Szultánság, vagy éppen Rumi Szultanátus néven emlegettek. A „rum” név eredetileg a Bizánci Birodalom egykori területére utalt, ezzel jelenítve meg a Római Birodalom utódaiként való azonosításukat. A szultanátus hatalmas fejlődésen ment keresztül fennállása során, kialakult itt a centralizált iszlám hatalom intézménye és az ahhoz tartozó tisztviselőréteg is – innét hagyományozódott tovább az Oszmán Birodalom apparátusrendszerébe.

A manzikerti csata ábrázolása. Forrás: wikimedia

A következő nagy változást a mongolok előretörése hozta el a 13. század elején. Anatólia elérését követően a szintén Belső-Ázsia területéről érkező nomád nép Köse Dag mellett 1243. június 26-án megsemmisítette a rumi szeldzsuk seregeket. Ennek révén szabaddá vált az út a mongolok előtt Anatólia térségébe. 1258-ban elesett Bagdad, a Bagdadi Kalifátus központja is, így a hajdani szeldzsuk területek államalakulatai kénytelenek voltak behódolni a Mongol Birodalom hódítóinak. Ez nem jelentette az itteni területek teljes közigazgatásának felszámolását, az államalakulatok névlegesen megmaradtak, csak a mongolok birodalmához, azon belül is Perzsiához csatolták őket – az anatóliai területekkel együttvéve. A 14. század elején azonban érezhetően enyhült a mongol hatalomgyakorlás a területen, amelynek következtében számos mongol, vagy éppen türkmén fejedelemség jött létre.

A mongol hatalomgyakorlásnak és terjeszkedésnek egyik jelentős következménye lett az, hogy a mongolok elől menekülő belső-ázsiai népek megjelentek a vizsgált térségben. Ennek révén ezen nomád államalakulatok egyedül a Bizánci Birodalom rovására, annak pozícióinak, jelentős támaszpontjainak a megszerzése által voltak kénytelenek terjeszkedni. Így olyan egymással rivalizáló fejedelemségek alakultak meg, akik kísérletet tettek a Szeldzsuk Szultánsággal való kapcsolatra és jogfolytonosságra – ennek egyik legjelentősebb képviselője a Karamáni Emirátus volt, amely a szeldzsukok fővárosát, Kónját is birtokolta. Mindezek mellett a legaktívabb fejedelemségek a nyugati területeken, valamint a Márvány- és az Égei-tenger partján helyezkedtek el, és minden erejükkel az iszlám elveinek megfelelve a hitetlenek elleni háborúk mellett kötelezték el magukat. Mindezek közül az egyik legjelentéktelenebbnek tűnő törzsi szerveződés volt az oszmánoké, ami pár évtized alatt óriási előrelépésen és fejlődésen esett keresztül, hogy aztán később magába olvassza Európa és Ázsia nagy területeit.

A Szeldzsuk Birodalom kiterjedése. Forrás: wikimedia

Az oszmánok megjelenése

Az oszmánok létrejöttében – ahogyan azt fentebb láthattuk – két nagyon fontos tényező játszott közre. Egyrészt a nagyszeldzsuk szultánok kora, amely révén egy egész századon át uralták, s közben pedig jelentős mértékben átformálták a Közel-Kelet térségét Anatólia belső területével együtt. A másik ilyen fontos szempont pedig a mongol hódítás volt a 13. században, amely akarva-akaratlanul is előretolta maga előtt az oguz törzseket, csökkentve ezáltal a területet eredetileg a felügyelete alatt tartó bizánciak amúgy is szűkös mozgásterét. Az Oszmán Birodalom létrejötte voltaképpen két vallási-kulturális zónában, az iszlám, illetve az ortodox kereszténység találkozási pontjában jött létre.

Az oszmánok eredetileg az oguz törzs kaji ágához tartoztak. Az oszmán emirátus kezdetben egyike volt azoknak a törpefejedelemségeknek, amelyek a Szeldzsuk Birodalom felbomlása után keletkeztek, s senki sem látott bennük nagy potenciált, mivel az itt létrejövő fejedelemségek közül – az eredetileg Bizánchoz tartozó Bithynia környéki hat kisebb fejedelemség: germijáni, szaruháni, karászi, ajdini, menteszi és hamidi emírségek – meglehetősen alábecsülték őket. Érdemes lehet még azt is kiemelni, hogy ezen türkmén fejedelemségek létrejöttében az is nagy szerepet játszott, hogy a negyedik keresztes hadjárat során Zára dalmát város és kikötő sikeres elfoglalását követően Velence támogatására 1204-ben a Szentföld szaracén erősségei helyett Bizánc városát foglalták el a megérkező keresztesek, ami a hajdani Keletrómai Birodalom ideiglenes hanyatlását okozta. Ezáltal hatalmi űr, egyfajta hatalmi vákuum keletkezett a térségben, amit az itt megtelepedő türkmén fejedelemségek készséggel ki is használtak a terjeszkedésre és az előrenyomulásra. Itt említhető meg ismételten a mongolok okozta népvándorlás Ázsia belső területeiről Anatólia vidékére, amely szintén jelentős mértékben növelte a térségben való folyamatos terjeszkedést.

Az oszmán emirátus részben ennek, részben pedig a határállamiságának köszönhette azt, hogy a Bizánc hamvain Theodórosz Laszkarisz (1205–1222) – IV Béla (1235–1270) magyar király feleségének, Laszkarisz Máriának édesapja – által felélesztett birodalom Nikaiai Császárság (1204–1261) néven békésen közeledett felé, s inkább a szövetségest látta a fejedelemségben, mint későbbi veszedelmes ellenfelét. Az oszmán szállásterület ugyanis a birodalom szomszédságában, a Szakarja folyó menti Szöjut vidékén terült el, ahová a keletről érkező mongolok nyomása révén kerültek és telepedtek le végül. Ezen a területen egyes feltételezések szerint nem voltak komolyabb városok, sem pedig települések, amiből arra következtethetünk, hogy ez a terület nem számított népszerűnek más türkmén fejedelemségek számára a szerény természeti adottságok, illetve az erősebb emírségek miatt. Ennek következtében két nagyhatalom határvidékén kényszerültek letelepedésre a későbbi oszmánok.

Kezdeti oszmán harcosok ábrázolása. Forrás: goodreads.com

Az Oszmán Birodalom létrejötte

Az oszmánok elődeiről nagyon kevés információ áll rendelkezésünkre, ezek közül nagyon sok mitikus történetekként, vagy éppen pátoszos helyi legendákként maradt fent, így nem tudhatjuk azok tényleges igazságtartalmát. Mai tudásunk szerint az oszmán törzs egyik tagja volt Szulejmán sah, aki padisahként egyszerű törzsfői pozíciót töltött be hajdan Merv városa közelében, s eredetileg Hvárezm területéről származtak. A mongol hódítás őrájuk is hatással volt, így kerültek először Kelet-Anatólia területére, ahol a szeldzsuk szultán szolgálatába álltak, s katonai szolgálatukért cserébe letelepítette őket Erzerum területén. A feltételezések szerint 1231-ben a törzs vezetője, Szulejmán sah Aleppó közelében lelte halálát, az Eufrátesz folyón való átkelés közben, amely jelentős mértékben csorbította a törzsszövetség lélekszámát, mivel a sah halála után sokan elhagyták a szövetséget. Annyit tudunk ezekről az időkből biztosan, hogy Szulejmán sah négy fia közül Ertogrul lett feltehetően a megmaradt kis csoport vezetője, akinek vezetésével határozták el magukat a szeldzsuk szultán mellett. Itt főként állattenyésztéssel foglalkoztak és katonai feladatokat láttak el, illetve tudhatjuk, hogy I. Ala-ad-Dín Kaj-kubád (1220–1237) rumi szultán volt az, aki a mongolok elleni dicsőséges harcok okán Szöjut környékét adományozta Ertogrul törzsének.

VIII. Palaiologosz Mihály (1261–1282) Genova támogatása által visszafoglalta Konstantinápolyt, s ezáltal helyreállította a birodalmat Bizánci Császárság néven. Ez a birodalom azonban már csak árnyéka volt egykori önmagának, hiszen szinte minden erejét lefoglalta, hogy meglévő területeit megtartsa az ellenséges türkmén törzsekkel szemben. VIII. Mihály tehát bízva a jelentős hadi potenciállal bíró jelentéktelennek titulált Ertogrul vezette törzsben, felhasználta őket a szomszédos türkmén fejedelemségek elleni harcban, amely egyrészt időt biztosított az ébredező birodalomnak, másfelől viszont az oszmánok közben folyamatosan foglalták el egymás után a jelentősebbnél jelentősebb kis-ázsiai városokat – megvetve ezzel későbbi hatalmuk alapjait. A császár vélhetőleg hamarosan felismerte az oszmán sikerekben rejlő veszélyt, ezért egyes vélemények szerint az oszmán főurak hatalmának megtörése érdekében csapdát eszközölt ki számukra, ami balul sikerült, így hamarosan már az oszmánok bosszújától kellett tartania. Az oszmánok fokozatos mértékben hozzákezdtek a bizánci állam területeinek lépésről-lépésre való megszállásához, amely következtében elzárták Bizánc szárazföldi elérhetőségét a fekete-tengeri partvidékeihez. Ennek következtében VIII. Mihály utódja, II. Andronikosz császár (1282–1328) hadjáratot is indított ellenük, ami kudarcba fulladt, s a felajánlott békét már csak plusz területek átengedésével tudta megvásárolni.

Ertogrulnak, az oszmánok ősatyjának ábrázolása. Forrás: wikimedia

Az oszmánok vezetőjének, Ertogrulnak a 13. század végén bekövetkező halála után fia, vagy unokája, Oszmán (1288 k.–1326) vette át a törzs vezetését, akinek neve később tovább élt a megalakuló birodalom, valamint az uralkodóház nevében is. Életéről már sokkal több tényanyaggal rendelkezünk, mint elődjeiéről. Vélhetőleg őnála következett be az, amely voltaképpen az egységes birodalom létrejöttéhez vezetett, azaz, hogy az eddigi törzsszövetséget államszervezetté formálta. Kérdéses lehet, hogy vajon már ekkor milyen hódítópolitikai megfontolásokat tartottak szem előtt az oszmánok, annyi azonban bizonyos lehet, hogy nem egyedül és nem is egymaguk alapították meg birodalmukat, hanem a velük szövetséges határbégekkel összefogva (pl. Evrenoszok, Mihálogluk, Malkacsogluk) – ezt szemlélteti az a tény is, hogy Oszmán egy dervisközösség elöljárójának, Edebáli sejknek a lányát vette feleségül. Ugyanakkor a dinasztia uralkodói később kisajátították maguknak az egykori szövetségeseik szerepét és a közös államalapítás emlékét.

Tudjuk Oszmánról, hogy magát már emírnek neveztette, illetve a hadsereget is ütőképessé szervezte a beglerbégek kinevezése által, illetve, hogy pénzverési joga is volt. Ezáltal mint független, szuverén uralkodó teljesedik ki előttünk minden sikerével egybevéve Oszmán, azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy eredményei dacára még 1314-ben is ott találhatjuk a mongolok adófizetői között őt és utódait. Mindenesetre Oszmán volt az, aki elsőként ténylegesen megszervezte, ezáltal pedig megalapozta az Oszmán Birodalom alapjait, így tehát egy új birodalmat hozott létre az Európát és Ázsiát elválasztó határvonalon, a Bizánci Császárság tőszomszédságában.

Oszmán ábrázolása. Forrás: wikimedia

Konklúzió

Az Oszmán Birodalom létrejöttében számos tényező játszott igazán meghatározó szerepet. Önmagában talán egyik tényező sem lett volna képes hozzájárulni egy ilyen sokrétű és rendhagyó birodalom megalakulásához, azonban ezen tényezők egymásra hatása, illetve eseményszerű láncolata (pl. szeldzsuk törökök kialakulása és bukása, Bizánc bukása az európai keresztesek révén, mongol előretörés a 13. században) egy olyan hódító birodalmat teremtett, amely az ázsiai uralom kiterjesztését tűzte ki célul – felülmúlva ezáltal korábbi előzményeit – és ezzel hatalmas megrendülést váltott ki a középkori és kora újkori keresztény közösségből.

A közel 400 családot magába foglaló törzsi szerveződés közel két évszázad alatt egy három kontinensre kiterjedő óriásbirodalmat teremtett, amelynek legnagyobb kiterjedése 2,5 millió km² volt. Kezdetben a kis-ázsiai szeldzsuk szultánságból önállósodott határ menti emírség volt, amelyben mind a szeldzsuk, a perzsa, a bizánci és az arab világból érkező hatások egyaránt keveredtek. Már igen korán a birodalom alapjává vált a „gázi” meghatározás a keresztények elleni harc eszméitől vezérelt hitharcosok közösségeként. Ezen hitharcosok alapját pedig az a szultáni hadsereg adta, aminek magva a tímár-birtokos rendszer volt, amely ötvözése volt mind az arab és a szeldzsuk hagyományoknak, mind pedig a bizánci pronoia-rendszernek egyaránt.

Bibliográfia

• Ágoston Gábor: „The Ottomans: From Frontier Principality to Empire”. In John Andreas Olsen – Colin S. Gray (eds.): The Practice of Strategy: From Alexander the Great to the Present, Oxford University Press, Oxford, New York, 2011., 105–131.
• Ágoston Gábor: „Törzsterület és végvidék: berendezkedési stratégiák és centralizációs korlátok a XVI–XVII. századi Oszmán Birodalomban” In Fodor Pál – Pálffy Géza – Tóth István György (szerk.): Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Budapest, 2002. 29–48.
• Ágoston Gábor: „Az Oszmán Birodalom stratégiája és hadügye 1300–1700 között.”In Ágoston Gábor: Európa és az Oszmán hódítás. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2014. 15–42.
• Barbarics-Hermanik Zsuzsa: „Az Oszmán Birodalom a Balkánon és Kelet-Közép-Európában, 1389–1800” In Sashalmi Endre (szerk.): Kelet-Európa és a Balkán, 1000-1800. Intellektuális-történeti konstrukciók vagy valós történeti régiók?(Kelet-Európa és Balkán tanulmányok 4.) Pécs, 2007. 331–393.
• Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció(ford. Dobrás Zsófia), Gondolat, Budapest, 1981.
• Lewis, Bernard: The Muslim Discovery of Europe, W W Norton & Company, New York–London. 1982.
• Imber, Colin: The Ottoman Empire, 1300–1650. The Structure of Power, Red Globe Press, London, 2019.
• Fodor Pál – Hegyi Klára – Ivanics Mária:Török és tatár hódítók. A világtörténelem nagy alakjai. Kossuth Könyvkiadó, 1993. 5–36.
• Fodor Pál: „A dzsihád „íze”. A szent háború az iszlámban és a 14–17. századi Oszmán Birodalomban” In História2008/4-5. 32–35.
• Fodor Pál: „A terjeszkedés ideológiái az Oszmán Birodalomban” In Világtörténet1994/1–2. 25–31.
• Fodor Pál: „A török nemzettudat kialakulása” In Vásáry István (szerk.): Törökország és az iszlám. Az iszlám szerepe Törökország EU-csatlakozásának megítéléséhez. (Acta et Studia, VII.) Piliscsaba, 2008. 11–27.
• Fodor Pál: „Állandóság és változás az oszmán történelemben” In Benda Kálmán – R. Várkonyi Ágnes: Bécs 1683. évi török ostroma és Magyarország. Budapest, 1988., 128–153.
• Fodor Pál: „Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15–16. századi magyar közvéleményben” In Történelmi Szemle1997/39:1. 21–49.
• Fodor Pál: „Az oszmán-török identitás változásai (14-17. század)” In Ács Pál – Székely Júlia (szerk.): Identitás és kultúra a török hódoltság korában. Budapest, 2012. 13–39.
• Fodor Pál:A szimurg és a sárkány. Az Oszmán Birodalom és Magyarország (1390–1553). In Zombori István (szerk.): Közép-Európa harca a török ellen a 16. század első felében. Budapest, 2004. 9–35.
• Fodor Pál: Ahmedi elbeszélése mint a korai oszmán történelem forrása. In Világtörténet 1983/5:2. 3–18.
• Glasenapp, Helmuth Von: Az öt világvallás(ford. Pálvölgyi Endre), Gondolat, Budapest, 1984.
• Hegyi Klára – Zimányi Vera:Az Oszmán Birodalom Európában. Corvina, Budapest, 1986.
• Gibbons, Herbert Adams: The Foundation of the Ottoman Empire: a History of the Osmanlis up to the Death of Bayezid I. (1300–1403), The Century Company, New York, 1916.
• Jelavich, Barbara: A Balkán történetekötet. 18. és 19. század (ford. Balabán Péter), Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 35–71.
• Bréhier, Louis: A bizánci birodalom intézményei.Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2003. 44–436.
• Bréhier, Louis: Bizánc tündöklése és hanyatlása II.Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 1997. 382–468.
• Matuz József:Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
• Niederhauser Emil: A balkáni államok, az oszmán terjeszkedés és az orosz állam újjászületéseIn Európa ezer éve. A középkor II. kötet. (Szerk.: Klaniczay Gábor). Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 243–257.
• Donald Quataert:The Ottoman Empire, 1700–1922. Cambridge University Press, 2000.
• Vlasics Bálint: „Hogyan láthatták az oszmánok a világot? Az Oszmán Birodalom világszemlélete.” https://kozepkoreskoraujkorklub.blog.hu/2021/09/15/hogyan_lathattak_az_oszmanok_a_vilagot (letöltve: 2023.05.21.)
• Vlasics Bálint: „Az Oszmán Birodalom hódító ideológiái. Terjeszkedés, »kizil elma« és Nagy Sándor.” https://kozepkoreskoraujkorklub.blog.hu/2021/11/05/oszman_birodalom_ideologiai (letöltve: 2023.05.21.)